Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Erki Edit: A Napló vallomása

Az elvont város sem humanizál!, nem fogadja be a szomjas vándort, h'mlék címen jegyzi a Naplóba Füst Milán a tízes évek közepén: „Emlék: — mily intim kis, szőnyeges szobává szűkült a behavazott utca... Összeszűküli a tér... Hangfogót tettek a tornyok harangjaira... Szín, hang, forma — egymásnak örüli... egyöntetűbbé lett az egész nyugtalan táj... Opalizált, villogott benne egy halvány, kékes tarkaság —, nem volt oly fárasztó, oly súlyos, oly elviselhetetlen többé —, nem volt oly szürke... s mily idegen lelt eló'ttem új szépségében..." Másik bejegyzés: „Buda városa: a múlt fájó magánya. — Óra ketyeg a nyiCotl ablakú, sötél szobában — s egy lélek nem mozdul a téren. — Nemsokára tarka ruhás katonazenészek szállingóznak a nagy királyi palolák közi — felállnak —, majd színes lampionocskák gyúlnak ki — s ők játszanak, ünnepelnek a magánynak. — Tabán: nyílt csatornák —, egy bordélyház: alacsony, földszintes, sötét — s ludak gágognak az udvarán —, faggyúgyertyát (art a benyílóban valaki... Régi elnevezésű uleák — például: Hal ulca... Középkori külváros." Fiisl Milán művészi törekvése: megtalálni a módját, hogy az elidegenedett ember elviselhetővé tegye a sorsát. „Hogy hozzánk idomul környezetünk! Talán a magunk láthatatlanul áramló testeeskéivel telítjük azokat? — vagy mi vagyunk-e telítve mindannak emlékképeivel, ami körülvesz? Karosszékemben nekem egész olyan, mint egy ember —, mintha arca volna... — Ha ulcát említ valaki előliünk: az az ulca jelenik meg szemünk előtt —, a régi ulca, amelyben oly sokáig laktunk —, ha szobáról olvasunk, a mi szobánk s ha városról: Budapest, így válik környezetünk hazánkká." A Napló városképi leírásai olykor határozottan az otthonosság, az otthonélmény képzetét keltik. Az örömét és rácsodálkozásét, mini mikor Konstantin úrfi megpillantja a nagy léghajói a Keleti pályaudvar környékén. Abban a levélrészletben például, melyet a feljegyzések közé iktat a húszas évek elején: ,,E pillanatban, mikor ezt írom, fölöttem néhány akkordot ütött meg valaki Tristanból — tévetegen, — s én, ebben a nagy magánosságban, itt, Budapesten, elhagyott kis Angyal-utcámban összerázkódtam a meghatottságtól. — Fél lizenegy van. — Milyen nagylelkű adakozók a művészek —, hogy belopódzik lelkük a városokba, utcákba, kövek közé —, elhagyod emberek életébe!... Most már Chopint játszik —, éppoly tévetegen... Csak éppen tűnődik az illető... Mindenki vágyakozik — nem szabad szomorúnak lenni..." Olykor még Iréfás derűt is fakaszt ez a város, és süt benne a nap. „Kinn voltam sétálni ebben a gyönyörű őszben — s meglepve vettem észre, hogy az őszt még sosem láttam eddig... Valóban: ősszel még sosem jártam kinn —, eddig még mindig kezdődött valami s én sétálni nem szoktam... — Nem is képzeltem, hogy ilyen csodálatos színei vannak... Leírhatatlanok... Mert mit mondjak róluk?... Hogy egy-egy fa aranylik s hogy a sárgának, bíbornak és vörösnek színpompája ez —, melyből egy-egy ezüstlombozat, vagy a fenyők sötétzöldje kiragyog... Pirosló hegyoldalak... S lenn a mezőn apró, piros tetejű házikók s apró fák csodálatos tisztaságban — mintha játék kertecskék, játék házacskák volnának... — Dús lombú, bokros szakadékok — s lenn ez a tréfás derű... — Minden elhalón mosolyog... S a nap süt... Virító sárgák, aranyló sárgák —, vérpiros hervadás, sötélbarnába boruló lombozatok —, és bolyhos ezüst-termés az enyhe széltől remegő bokrokon..." Ne zavarjátok a köreimet! A haza elveszlésének és önmaga végleges és valóságos elveszésének hátborzongató élményét a román bevonuláskor éli át — megint csak a Dohány utca térségében 1919 szeptemberében. (Előző napi naplójegyzet: „szívvel lélekkel kész vagyok az üldözöttek sorsában osztozni.") Az élmény leírása teljesérlékííen visszaadja minden valaha volt pogrom és minden majdan konstruált koncepciós per légkörét. „Hiszen én itt csak keresztül akartam menni az átjáróházon" — kezdi feljegyzéseit. Azlán „egyszerre iszonyú dobogás, ordítozás — s menekülés lármája. Soha nem látott borzalom: a románok jöttek rohanva, ordítva, szuronyt szegezve, felvont revolverekkel: a pánik borzalmas volt... az volt mindannyiunk érzése, hogy most kivégeznek minket." A vád: „bolsevikiek vagyunk és a román hadsereg elleni összeesküvők". Füst Milánt a koncepciós per szervezőjének, „főbűnösnek" szánják. A Veres Pálné utcai román főparancsnokság felé haladva „olyasmit láttunk, ami elképzelhetetlen. A románok irtózatosan verlek az ulca népét. — Mikor pedig a Dob utcába jutottunk: az egyik román óriás elkezdett garázdálkodni. Táncot járt, fékezhetetlenül tombolt. — Minket puskatusokkal kergettek és rúgtak." Katonák végigmértek, leköptek és lökdöstek minket... A román tisztek igen jól termett, fess fiúk, igen előkelőn mozognak: hosszú, ruganyos léptekkel járnak... A katonák irtózatosan zordon jelenségek, — különösen egy börtön-cella világosságából nézve ezeket a vas-sisakos fekete órjásokat." Mikor Füst Milánt egy román kapitány szidalmazza, ő szembeszegül vele: „tanár vagyok — nem vagyok bűntettes." „Maga tanárén pedig román katona vagyok", felelte megvetőn. Jegyzőkönyvet vettek fel vallomásáról és botja aranyfogantyúját a katonák ellopták. Az ezt követő napokban írja a Naplójába, hogy „Nincs hazám e földön, nincs otthonom", „hová meneküljek a sötét, hideg utcákon a gyötrelem elől, hogy nincs hazám". 1919 szeptemberében jegyzi fel: ,,EI kellene venni feleségül azt a hős kislányt, aki a gimnáziumban felállott, hogy ő nem ír az adott témáról dolgozatot, mikor gyilkolják hozzátartozóit e hazában." „1919. szeptember 10.: Holnap kezdem szűcsinasi időmet." Somlyó György Füst Milán-könyvében látható a Napló egyik megmaradt kötetének első oldalának fakszimiléje: Napló 1919. szeptember 1-től 1922. szeptember 30-ig. Fölötte kalligrafált betűkkel ez áll: Dr. Füst Milán, Budapest IX. Angyalu. 29. fsz. 6. Telefon József 75-78. Becsületes megtaláló tízezer korona jutalmat kap! A Napló valóban elveszett, illetve az ostrom alatt egy része megsemmisült, majd egy része hirdetés nyomán mégis előkerül — de honnan tudhatta volna ezt Füst Milán negyedszázaddal korábban, mégha „látó ember" volt is, mint állítja magáról. A románok garázdálkodását leíró naplórészlet világít erre a rejtélyre: a pogrom óráiban, egy koncepciós pertől fenyegettetve, félelmek gyötrik, hogy hazamennek majd hozzá házkutatási tartani és szétszórják iratait, „egész életem munkáját". „Sohasem értetlem meg annyira, mint ezekben az időkben a „voli längere circulus meos" mély értelmét és szépségéi. Valóban én magam sem az életemel féltem: — sokkal inkább életem munkáját. Ebben ne zavarjanak, azt ne pusztítsák el — a testemmel akarom védeni. — Ha megöltök — talán nektek már nagyobb kár is, mint nekem... Hiszen egész életemet abszorbeálja már ez a napló... Ez egyetlen örömöm, menekvésem" — írja a húszas évek elején. A harmincas évek végén azlán felerősödik ez a gondolatkör. 1939-ben jegyzi fel: „Én voltam az első, aki azt mondtam húsz év előtt: ,,itt élned s halnod kell". Én figyelmeztettem arra is, hogy mit jelent a mondás: „ne zavarjátok a köreimet". 1942-ben a Naplóban rögzít egy fiktív végrendeletei: „Végrendelet: Itt éltem. Ha nem élehettein volna itl, talán nem is élhettem volna. A magyar államhatalom tetle különben azt is lehetővé, hogy ne pusztuljak el gyerekkoromban, hogy mi módon, nem akarom mosl részletezni. Egyszóval: itt születiem, ilt éltem s magyarnak érzem magam —, ezt ugyan megtiltották nekem s én mégis úgy érzem. Bűn az? Az anyám megtagadott engem és én mégis szeretem, bűn az? Megcsókolom annak a kezét, aki megtaposoll, mert szerelem. Hogy milyen vérségű az ember, úgyse tudhatja senki biztosan, hogy mi történt őseivel az évszázadokban —, én itt egy gyönyörű nyelvet tanultam meg, a világ legnagyobb költőit ismertem meg, mert a magyar líra mégiscsak a legnagyobb a világon... s megengedték nekem, hogy ilt éljek. Minden vagyonomat a magyar államhatalomnak hagyom tehát, tetszőleges alapítvány céljaira." ERKI EDIT 40