Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Erki Edit: A Napló vallomása

rozsdások voltak, mint valaha, s a feljárat éppoly reménytelen, mini egykor. — Hogy voll ez lehetséges vajon, hogy valaki ebhől a vörhenyes szomorúságból és lompa reménytelenségből mégiscsak fel tudott vergődni valahova? — kérdeztem magamtól. — Micsoda erőfeszítés kelleti ehhez, nemde! A sziirke poklok legmélyéi kelleti ehhez megjárnia ny ilván, mert másképp nem lehel. Kzt gondoltam. De aztán azl is megkérdeztem magamtól, hogy hát hova is emelkedik az ilyen. A fénybe? — Milyen fénybe? — feleltem magamnak azonnal. — Semmilyen fénybe." A bizarr, anakronisztikus hangulatú leírás jelrendszerét megoldja egy 1942-es Napló-jegyzet, melyben gondolati szinten szembesül a valahai kisfiú és ,,a bundás úr". Az otthontalanság érzetének és az otthonosság vágyának gyakori ütközési terepe a Dohány utca és környéke. Konstantin úrfi azon mereng, hogy például mért is oly fekete mindig és mindenütt a „hétkerület", kivéve a fényes köriitakat? S hogy miért kell ennek a szigorú, jó kis mamának, az övének ebben a kerületben oly sokat vergődnie szegénynek, annyira, hogy már egész csúnya lett — oly csúnya igazán, hogy ő, Konstantin már nem is szereti úgy, mint azelőtt, mert mi csűrés-csavarás, a szép mamákat szerette ő minden idejében, az olyanokat, akik így szólnak fiaikhoz: — gyertek fiaim vacsorázni. A Dohány utcában és környékén történnek a dolgok, ha ő már az Angyal utca konszolidált tanár lakója is. Ezen a környéken várták Karinthyval a forradalmai, „de csak egyetlen felvirágzott, vörössel dekorált forradalmi biciklista jóit az úton". „Mily drága, finom ember" szólt Karinthy meghatva és utánafordult álmodozva." (Napló, 1917. május 1.) 1919 egyik mámoros napján feljegyzi: „Érdekes és szép, hogy egy elme egy egész világot teremthetett: Marx építette a mai világot." A vízió, a megváltás csodaváró reménye a Dohány utcába hajtja megint: „Csodálatos álom! — A legszebb talán eddigi álmaim között. Leírni nagy boldogságát nem is tudom! — Menekültem —, valaki üldözött. — Gyorsan és könnyedén futottam —, éjszaka volt. — A Dohány-utca elé értem —, nem volt más út előttem, be kellett futnom ide: s íme, a Dohány utcán koromsötétség van. Meg kell halnom, —, az biztos, gondoltam — az utcában sötétség van —, ki tudja milyen népség van benne, ezek meg fognak támadni. Nem baj — gondoltam —, meghalok. — S íme: az Almássy utca táján gyönyörű holdsülés borul a házakra s a kövezetre. — Boldogan, valami ájult gyönyörrel néztem — s még ébren is mámoros voltam ettől az érzéstől. Mért akarsz meghalni? — kérdeztem magamtól. — Nem szép-e élni? — S mint egy kinyilatkoztatást éreztem, mily gyönyörű az élet! Élni akarok! Élni! ujjongott fel bennem minden. — Ez nem lehel a halál! — hisz siil a hold! S mily szép — mily bámulatosan szép! Hinned kell, bíznod kell, élned kell!" ,,Ifjúságunk szent kávéháza'"' „A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégse vagyunk annyira elhagyottak. Olt vollak barátaink, és ott volt minden menedékünk..." — írla 1954-ben Nagy Lajos halálakor. A Nyugat indulása és első évei, az irodalomi-forradalmi fellendülés korszaka volt Füst Milán életének fényes szakasza, melyet az önazonosság és az otthonosság érzete jellemez — egyidejűen azonban ennek veszendőségét, átmenetiségét, véletlenszerűségét, fenyegetettségéi is ludva. A lobogás, a boldogság óráit is átlengi a ma jdan elveszletl éden utáni sóvárgás előérzete. 1908 körül jegyzi Naplójába: „Tegnap E.-nek azl írtam, hogy ez a jelentéktelen, ostoba jelen gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetetlen emlékévé lesz valaha." 1937: „Nem tudom megállapítani, hogy miben különbözik a mai Erzsébet körút az akkoritól. Furcsa, furcsa. Ma arra jártam s mintha kisvárossá változott volna. Akkor, ha kimentem este a villanyfényes körútra, az volt a nagyvilág. (Szegény Somlyó ott sétált galambszín mellényben. De fáj nekem a fiatalságom.) S most oly kicsi s oly balkáni, színes és piszkos! Idegenné lett! — S hogy az irodalmi szalámik kora letelt —, hiszen ez tegnap volt Úristen, nem értem a dolgot, hogy azóta harminc év múlt el s ez máris történelem. Mi gúnyosan mondtuk: hozzon egy irodalmi szalámit — ez ti. egy új intézmény volt. Tegnap, tegnap. Kellene valamit írni a múltról. — Óh, gyere ide, Béla, Vilmos, hiszen ti mindig a fületek mellé toltátok a ceruzátokat — s mik vagytok máris, árnyak? hogy lehet az? (Milyen szép a Karácsonyi Ének!)" Ezt követően sűrűsödnek a feljegyzések: „Huszonkét halottat számoltam össze az éjjel. Betöllhetnének egy nagy asztalt a régi New York kávéházban." Máskor: „Hiába mégy be a New York-ba most már, ne is menj be többé." 1939: „És milyen piszkos és szegényes a New York-kávéház, (Nyehónak nevezte Frigyes harminc év előtt, jössz a Nyehóba?) — a világnak e legdrágább kávéházából mi lett? — És mért van olyan rőtes-féle fény a Dohány utcai ház udvarán? S ez a nagy csend hozzá a macskákkal —, valósággal misztikus az együttes. (S a macskák ugyanaz a fajta, mint az én Micim volt. Biztos, hogy az ő ivadékai, rokonsága. Tíz macskageneráció az egész azóta.)" Máskor: „Mért olyan nagy fájdalom a múlt — s lassan szentté válik minden köve, minden alakja... valami Gizi nevű nem tudom milyen írónő merült fel hirtelen emlékeimben az éjjel s meghajoltam előtte s a szívein fájt. De minden köve szent igazán, s a New York-kávéház minden üvegablaka, a lépcső, a Dohány utcai ház korlátja... s Karinthy, Karinthy mindenekelőtt. Most látom csak, hogy válnak szentté az emberek. S az ilyen csélcsap fiúk is." A város fényben és árnyékban Naplójának állandó motívuma a város, a valóságos és az elvont, a reális és álombeli, az otthoni nyújtó és az ellaszító, a magához ölelő és a száműző. A kiürüli, kietlen, lepusztult, sötét, hideg és fenyegető, az elidegendetl ember Budapestje és a másik, az álombeli, a reméli, de nem létező; az elvágyódó városlakó fantáziabirodalma, melynek van flórája és faunája. A valóságos város rongyos kis üzleteiben, amilyen tízezer számra van Budapesten, szörnyű erényű, felháborodott tisztességű, vénülő kisasszonyok iilnek nagy női méltóságban és várják, hogy valami mérnök vagy ügyvéd jelolt jöjjön végre s emelje ki őket a tízezer közül, éppen ebből a butikból és hadnagyi ruhában oltárhoz vezesse őket. A valóságos városban lehetséges az, hogy egy asszonynak halálra kell dolgoznia magát azérl, mert özvegyen maradt. Itt csak az maradhat életben, aki elég erős, hogy a törtetésben fel nem dönthetik. Könyörület nincs. Ahol milliomosok járnak és paraziták, ahol „Oly sok ember hord bundát, oly sok embernek van kocsija, oly sok szépasszony van!" Ahol „Nem azoké a ház, akik fáradlak: tehát, akik tervezték, a követ hordták hozzá —, hanem valaki a börzén a szobájából egy kis manővert csinál: azé!" Ahol a becstelenség lesz szépséggé. A Húsz éves korom jegyzeteiben írja: „Az Opera előcsarnokában ácsorogtam szegényen —, csak éppen bemenlem, mintha várnék valakit, hogy a csiszolt, barna márványfalak meleg fényében kicsit felüdüljek. S arra gondoltam, hogy a paloták díszét mily nehéz munkával építették szegény napszámosok: még jó, ha szalonnán és kenyéren —, s ha nein azon a kotyvalékon, amelyet Eippert vendéglős mért ki a szegényeknek hal krajcárért, vendégei összeöntött ételmaradékaiból! Egy pincegádorba húzódtak itt, a vendéglő mellett, vagy leguggoltak a földre s oly bús kölelességtudással kanalazták a kotyvasztott levest, mintha azl akarnák mozdulataikkal kifejezni, hogy ők, íme, elegei lesznek a természet kényszerítő parancsának, ők fenntartják magukat... Páriák építették ezt a díszes előcsarnokot — a játék és erőfölösleg számára, olyanok, akiknek fölösleges játékra, mosolyra, büszkeségre, szerelemre soha, de soha semmi kedvük." Szikár pontossággal írja le a vágóhidat, az „ölés monstruózus templomát", és leirja a dunai rakodópartot, ahol áruk, gépek, raktárak közöli egy szép aratógép ponyvái alatt bújik meg a rafinált nagyvárosi szerelem. 39