Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Erki Edit: A Napló vallomása

LEGSZŰKEBB HAZAM Füst Milán Budapestje A NAPLÓ VALLOMÁSA Az irodalmi perújrafelvétel folyományaként — melyet leginkább Somlyó György és Bori Imre kezdeményeztek Füst Milán ügyében — kezd méltó helyére kerülni életműve. Azaz: a magyar irodalom legelső vonalába és a legnagyobb modern európai művészekkel egy sorba. Kafka és Musil mellé. Legújabb monográfusa. Kis Pintér Imre a század legérzékenyebb magyar gondolkodói és gondolkodó művészei közé sorolja Füst Milánt: Lukács György, Fülep Lajos, Osvál Ernő, Ady Endre, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Csontváry Kosztka Tivadar, Bartók Béla mellé írja le nevét és a nagy európai mítoszteremtőkkel. Adyval, Joyee-szal, Eliottal. Heideggerrel rokonit ja őt. Füst Milán maga. noha a Napló tanúsága szerint is folyamatos önértékelési zavarral küszködött — ami néni csoda, ha meggondoljuk, hogy remekműveit általános értetlenség közepette alkotta —, valamit megsejtett tulajdon nagyságából. ,,A modernségei mint célt tenni magam elé: ez az ellenszenves... Vagy modern vagyok, vagy nem" —jegyezte fel 1933-ban. Tudta, hogy zseniálisan modern és azt is, hogy „érvényesülni és becses munkákat irni, ez két külön dolog, tudjuk, csak ritkán van együtt — nem természetük az együttlét..." — rögzítette 1935. november 4-én a Naplóba. Dohány utca 63. A Nyugat nagy forradalmának csinálói közül Karinthy Frigyes is. Füst Milán is tősgyökeres pestiek voltak, született fővárosiakként az anyatejjel együtt szívták az aszfaltporos levegőt. A Hársfa utca 6-ban született 1888. július 17-én. „Az én egész életein gyerekkoromban zajlott le" — írja a Húsz éves korom jegyzeteiben, majd harmincadik születésnapja másnapján: „Az ember igazi hazája, — gyerekkora". Igen ritka önéletrajzainak egyikében, 1919-ben, néhány sorban foglalja össze élete rövid történetét: „Konyhában laktunk, a legnagyobb piszokban és nyomorúságban... Rendetlen gyerek voltam — a fésűt nem ismertem —, s hétéves koromban egyszer csodálkozva hallottam, hogy az emberek vacsorázni szoktak: — még akkor nem tudtam, mi a vacsora — s később is a rendes élet egyik legfőbb szimbóluma lelt előttem a rendes vacsorázás gondolata." Füst Milán özvegy anyja aztán trafikot kapóit a Dohány utca 63-as számú házban. A iralik mögötti „konyha-szobában", írla „élete legszebbjeit", fiatal élete fényességél, a Boldogtalanokat" is, egy konyhában, „amely nem volt szélesebb, mini bejárali ajtaja". Ennek a konyhának az ajtaján kopogott Karinthy Frigyes, karján egy hadnaggyal, aki Füst Milán versei iráni érdeklődött volna. „Karinthyt beengedtem és így szóltam hozzá: — Te bejöhetsz, előtted nem szégyenlem magam, de a fényes hadnagynak mondd meg, hogy palotámat most építik és addig csakis a New York kávéházban fogadok...", írta 1954-ben Nagy Lajost búcsúztatva. „Annak a trafiknak dicsőséget kell szereznem!" — rögzíti egyetlen mondatban írói és emberi életcélját harmincéves korában. Ezt a célt pedig akkor már régen elérte, hiszen itt írta múlhatatlan érvényű verseit, klasszikus tanulmányait és a Boldogtalanokat. A Boldogtalanokat, amelyről Osvát úgy nyilatkozott az elkészült munkál hallgató baráti társaság előli: „A legjobb magyar drámái hallották itt, uraim..." — és amely mai ítéletünk szerint a kortárs magyar dráma egyedülálló remeke. És amelyről Füst Milán így írt 1957 októberében drámakölele előszavában: „Huszonhat éves koromban, 1914-ben írtam a Boldogtalanokat, fiatalkorom fényességét, s azóta sem akadt nagy színháznak olyan igazgatója, aki azt közönség elé merte volna vinni." Talán ezérl is írta Naplójába: „A hálátlanság székvárosa: Budapest." „Annak a trafiknak" a dicsőséget megszerezte hát, mely dicsőséghez utóbb a világhír is párosult. A feleségem története francia, Gallimard-féle kiadása elé írott önéletrajza bizarr látomás a VII. kerületről, a Dohány utcáról, a régi udvarról: ,,Nem vadásztam Dél-Amerikában, továbbá: sajnos, nem csábítottam el férjétől Lilian Mayforth, világhírű filmszínésznőt, nem voltam kalózhajó kapitánya sem, de foglya sem — a munka foglya voltam, a szürke pokol legaljáé. Ennélfogva életrajzom nincs is, csak iminkarajzom van. Tegnapelőtt, vagyis tizenöt évvel ezelőtt elmentem egyszer a szegények utcájába, oda, ahol fiatalságomat töltöttem mint újságárus gyerek és egyéb efféle. Igen elegáns voltam: hatalmas, hódprémes bunda volt rajtam és hatalmas perzsa sapka, fekete püspöki süveghez hasonló. Kora délutáni idő volt, s valami csodálatos, rőt fény borította be ezt a szegénynegyedet, amely világításról ma se tudom, honnan eredt, hogy vajon mitől pirulhatott ennyire ez a zsúfolt tömkeleg, hiszen, mondom, még távol volt az alkonyat. Lehet, hogy a falak így akarták üdvözölni régi gyermeküket. S az üzleteket amerikanizáll nyomor öntötte el: óriási cégtáblák támadtak ill apró, kis üzleteken, s ezeken mindenféle kedélyeskedő felírás volt olvasható. Mondjuk, ilyesmi: Schützmann József szatócs például ilyeneket íratott megajánlott portrékái alá: — jöjjön Schücihez vásárolni, meglátja, jól fog járni. Megálltam az egykori, jól ismert ház kapuja előtt, azl is hosszan megbámultam, aztán bementem udvarába, és olt álldogáltam vagy két óra hosszat. Az udvarra a szegénységnek ugyanaz a félhalott, tompa csendje borult, mint valamikor, s a foszladozó lábtörlőkön, csudák csudája, ugyanaz a fajta macskaféle üldögélt álmosan, mint réges-régen valamikor. Ezek fehér-fekete-tarka macskák voltak akkor is, most is, homlokukon hegyes, fehér függönyöcskékkel bal szemük fölött. Régi ösmerőseim voltak ezek. A vasak pedig éppolyan 38