Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Takács István: Mi legyen a színházzal?

természetesen ellenpéldákat is emlegetni. A Katona József Színházat, melynek a műsorrendje minden, csak nem kommersz. De hát az ő helyzetük igen sajátos. Részint egy kicsiny befogadóképességű, egyszerűbben üzemeltethető, nem túl nagy társulatú színházról van szó; részint ennek a színháznak olyan „saját" közönsége van, amely gyakorlatilag eltartja. És hát az ő támogatásuk is gyakorlatilag és viszonylagosan jóval több,mint más színházaké. Ám a sor másik végén ott találjuk a Madách Színházat, amelynek műsora túlnyomó többségben a biztos közönségvonzó (s főleg angolszász nyelvterületről származó) darabokból áll. Ennek nem mond ellent az sem, hogy évente mutatnak be új magyar darabot is; ez az a színfolt, amely kiegészíti, de alapvetően nem módosítja az összképet. Úgy fest tehát, hogy ha ma egy színházvezető a legridegebben vett anyagi érdekeit nézi (és nem teheti meg, hogy ne nézze), akkor ebből kénytelen művészi munkájára is kiható következményeket is levonni. Az 1987/88-as évad elég szemléletesen mutatta ezt a kényszert. Nem akadt fővárosi színház, amely ne tett volna engedményeket a nézők egyre terebélyesedő azon rétegének, mely a színházba csakis és kizárólag a szórkoztató darabok (zenés játékok, musicalek, habkönnyű komédiák) kedvéért ül be. A Vígszínházban A padlás, a Madáchban a Doctor Herz, a Tháliában a Doktor úr, a József Attilában a Me and My Girl, de még a Radnóti Színpadon is az Úri divat bizonyos mértékig ennek a létező kényszernek a terméke (is) volt. Hivatalos helyek ugyan tartózkodnak annak elismerésétől, hogy az évadot egyfajta kommercializálódás jellemezte volna, ám aki csak végigolvassa a bemutatók listáját, nehezen juthat más következtetésre. Mentőövek Érthető, ha a helyzetből valamiféle kiutat keresnek a színházak és a fenntartó szervek is. Utóbbiak is próbálnak mentőövet dobni a színházaknak, de — sajátos módon — a színházak maguk is dobnak maguknak mentőöveket. A Fővárosi Tanács egyik ilyen mentőöve az úgynevezett színházi alap. Ez annyit jelent, hogy az általa folyósított állami támogatás egy részét nem adja oda a színházaknak, hanem külön kezeli, és ebből az összegből a színházak értékes produkcióit támogatja, mégpedig úgy, hogy a színház az általa erre érdemesnek tartott produkció alapján ezi a támogatást megpályázza. Nyilvánvaló: a cél egyfajta ösztönzés, az értékes, igazán művészi színházi munka kiemeltebb támogatása. A már korábban bevezetett rendszerből eddig mintegy kél tucat produkció élvezeti és élvez támogatást, a külön összegek ugyanis nem csupán a bemutató költségeihez való hozzájárulást jelentik, hanem adott esetekben a produkciók színen tartásában is segítenek. Magyarra fordítva: ha egy produkció kitűnő ugyan, de igen gyönge házakkal fut, akkor ezt ellensúlyozza (ezt is) a külön támogatás, azért, hogy ez a produkció színen maradhasson, s ne kelljen pár előadás után mint ráfizetéses darabot levenni a műsorról. Más mentőövek az úgynevezett támogatók. A Madách Színház is, más színházak is, panaszolták: a reklámfügönyökön hirdetők közül sokan visszaléptek, mert nem bírták a költségeket. Felmerült már annak a gondolata is, hogy pénzes magántámogatók adjanak összegeket a színházaknak. Ettől már csak egy-két lépés a részvényes színház. A bökkenő azonban ott van, hogy magánszemélynek jelenleg éppúgy nem éri meg az ilyesfajta mecénáskodás, mint a vállalatoknak, intézményeknek. Legfeljebb az exhibicionisták áldoznának nagy összeget arra, hogy a nevük közforgalomba kerüljön —, de közöttük vélhetőleg elég kevés a megrögzött színházmániás. A részvény meg? Miféle haszon lenne várható egy olyan „cég" részvényeitől, amely a felszínen maradás súlyos gondjaival küzd? Akinek arra van pénze, hogy részvényekbe fektesse, nem a színház táján érdeklődik. S ha már mentőövekről beszéltünk, említsük meg, milyen önerőből előállított mentőövekre számíthat a színház? Például arra, hogy csökkenti a kiadásait. Azaz, megpróbálja lefaragni a fenntartás költségeit, a villanyszámlától a fűtési díjig, a díszletköltségektől az elkerülhetetlenül szükséges tatarozásokig. De mi várható e téren, amikor az energia- és anyagköltségek, valamint a szolgáltatások díjai egyre emelkednek? Mentőöv lehet, s több színházunk a következő évadban már él is vele, hogy a tervezeti bem illatok számát csökkentik. Kétélű fegyver. Mert lehet, hogy hat bemulató helyett négy vagy akár három tetemes megtakarítást eredményez a készkiadások rovatban, de vajon a kevesebb bemutaló futtatható-e annyi előadásban, mint az szükséges a financiális egyensúlyhoz? Vagy, más oldalról megközelítve: nem törvényszerű-e, hogy a kevesebb bemutatóval ugyanannyi néző és bevétel elve megint csak a holtbiztos közönségsikert ígérő darabok felé mozdítja el a bemutatásra választott művek körét? Lehet, hogy egyes színházaknál ez nem jeleni problémát — de ahol igen, otí mi lesz a teendő? Egyéb gondok Mi lesz a színházzal? — kérdeztem. Nem tudom, nem tudjuk. Az eddigiek mellett ugyanis jelen van — mégpedig nagy súllyal — egy másik gond is: nevezetesen a személyi kérdések s az ezzel összefüggő színházi jövedelmek gondja. Régóta köztudott: nagyon rosszul állunk igazán vezetni képes, rátermett színházirányítók terén. Hiába a pályázati rendszer, hiába a kinevezések záros időtartama, meghatározott év- vagy évadszáma, ha nincs kikből válogatni, ez nem segít. Márpedig a nehéz helyzetben lévő színházak csak megfelelő vezetőkkel működhetnek, s vészelhetik át a nehéz éveket. Maholnap elkövetkezik az az idő, amikor — az élet, a nem fogyó, hanem növekvő életkor törvényei következtében — több színházban sor kell hogy kerüljön vezetőváltozásra. Nem lesz könnyű megoldani az utánpótlást. Mostanság nem oly kívánatos az igazgatói szék, hogy tülekednének a beleülni óhajtók. Aztán: maga a színészi pálya sem az anyagi sikerek csúcsa. Köztudott: csak az alapbéreket és a túlórákat bruttósították a színházakban. A különböző egyéb — és feltétlenül szükséges — színházi munkákért kifizethető összegek az adóterhek miatt ténylegesen annyira csökkentek, hogy a munkák elvégzésére nehéz embert találni. Egyáltalán: a nélkülözhetetlen színházi munkakörök, a díszítőktől az öltöztetőkig, már rég nem vonzóak. Kevés a jó szakember, s kevés a használható új munkaerő. Nélkülük viszont nincs előadás. Nincs színész nélkül sem. Viszont a színész helyzete is egyre nehezebb. A létszámleépítések, elbocsátások, a beszűkülő mellékkereseti lehetőségek, illetve az ezek esetében mutatkozó fokozott adóterhek számukra is nehéz helyzetet teremtenek. A munkanélküliség már nem fenyegető lehetőség, hanem tény. Hogy mi legyen? Egyesek szerint megoldást jelentene, ha egyszerűen bezárnánk a színházakat. Az állam (a tanács) ezzel mindenesetre megspórolna sok tízmillió forintot. És — érvelnek e javaslat szószólói — ha nagy ipari üzemeket szanálni lehet, miért ne lehetne szanálni azt a szakmát, amelynek alig több mint ezer színészdolgozója, s körülbelül ugyanennyi egyéb alkalmazottja van? Nehogy azt gondoljuk, ez csak tréfa. Idézhetnék hivatalos személyek nyilatkozataiból, mely szerint a színházak bezárása reális lehetőség, sőt, talán nem is lenne olyan nagy baj egyiket-másikat bezárni. Jó gondolat; a modus vivendi alapvető művelődéspolitikai érdekeink diktálta keresése helyett egy tollvonással megszüntetni a baj forrását. Másképp fogalmazva: ha a karambolban súlyos sérüléseket szenvedett beteg meggyógyítása nagyon „macerás", sokkal takarékosabb és kényelmesebb, ha agyonütjük. Bajza József, aki a Pesti Magyar Színháznak 1837. júiius 26.—1838. június 5. között (az első) igazgatója volt, 1839 szeptemberében röpiratot írt Szózat a pesti Magyar Színház ügyében címmel. A döbbenetesen máig aktuális gondokat elemző írás egyik bekezdése így szól: „Ha tehát akarjuk, hogy a magyar színház is Pesten ne csak tespedjen, hanem biztos lábon álljon, és valahára virágozzék, haladás eszköze kell legyen nyelv, nemzetiség, s művészetben: országos gonddal kell azt gyámolnunk." Hát igen. TAKÁCS ISTVÁN 37