Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Keresztury Dezső: Bartók Béla köszöntése

szóltam. Amit akkor foglaltam rövid és megrendült szavakba, úgy gondolom, ma is érvényes: az Eltávozottal búcsúztató szavak méltán köszöntik a Hazatérőt. Most, amikor összegyűltünk itt, hogy Bartók Béla emlékének áldozzunk, egy egész nemzet fájdalmának, megbecsülésének és elégtételadásának kell kifejezést adnunk. Halálának hírére megdöbbenés és szégyen fogott el bennünket. Ki pótolhatja őt? — kérdeztük —, aki történelmünk legnehezebb napjaiban, szégyenteljes katasztrófánk legsötétebb mélységében is ragyogó fénnyel és tisztasággal képviselhetett volna bennünket a világ színe előtt. Korának első előadóművészei közé tartozott. Mint csak kevesen, értett hozzá, hogy puritán és érces zongorajátékában az ösztön, az érzés, a vágy démonait az értelem, a tudás és az arány gyémántkemény szerkezetébe zárja. Tudósként a népzene szövevényes, vad élettel és csodálatos gyengédséggel teli dzsungelének úttörő kutatója volt. Az anyag zsigereiig hatolt, de nem vesztette el az egész látványát. Szelleme szikrázó fénnyel körözött a valóság gomolygó világa fölött, amelybe merész búvárként szállt le örökké kutató intuíciója. Legmagasabbra mégis zenekölteményeiben hágott. A régi világ megdöbbent értetlenséggel fogadia alkotásait. Sokan ma sem szeretik, s csodálói közt is a nagyobb rész sejti inkább, mint tudja: mit és mennyi! ajándékozott népének és az emberiségnek. Ez érthető. Amit Bartók zenéjével mondott, lázadóan újnak tetszett, és valóban a lét ismeretlen földrészeiről hozott hírt s új világok felé nyitott utat. De ezen túl: egy arkangyali szigorúságú és fenségű művész szava volt, aki mindvégig megőrizte ugyan az alkotás mély magányát, de kisugárzását is. Művei a kinyilatkoztatás tömör súlyával, vagy a természet elemi erejével hatnak, nem közvetlenséggel, szelídséggel, elringató lágysággal. A lét tüzes magvából feltörő indulat teszi őket olyan titokzatossá s forrókká, a fegyelmezett, céltudatos és kérlelhetetlen erő olyan szárnyalókká. Csupa doboló, zuhogó, magával sodró ritmus, csupa izzón olvadó, minden szilárd tagolást levetni látszó áradás, csupa féktelen, nyers erő, de csupa fény is, csupa rend: egy újjászülető világ kozmosza. Gyöirődő keresés, a lét mélyei fölé hajló meditáció s a mind tágasabb szemhatárt átfogó szellem szabad hajózása. A világba meztelenül kitett teremi mény jaj-szava, s az újjászülető élet felserkentő fuvallata: démoni nagyság a szenvedélyben és a fegyelemben egyaránt; az alvilág disszonanciája, amely a változatlan törvény szerint ható világerők harmóniájában tisztul fel. Hogy a zene legnagyobb géniuszai közé tartozik, ki merné ma már kétségbe vonni? Műveiben a modern európai zene forradalma is lejátszódik, de jelentősége nem merül ki ebben. Egy rendkívüli nagy természet és egyéniség, példát adó művészi szabadság és szigorúság, mély és örök emberi erkölcsiség halhatatlan kifejezései. Példaszerű személyi hitelük csak erősödik azáltal, hogy egy valóságos emberközösség világából szárnyalnak fel. A tudós kutató a nép közé szállt le: attól tanult érezni, látni, megszólalni a zeneszerző is. A építés, a szerkezet, a művet is éltető kozmikus rend törvényeit a legnagyobbaktól tanulta meg. Útját, amely mélység és magasság örvényei között vezetett, hangzatait, amelyeken egyaránt megszólalt a lét anarchiája s angyali rendje: géniusza súgta: a lángelme, melynek útját és alkotásait csodálva követhetjük, de végérvényesen megmagyarázni soha sem fogjuk. Műveiben a magyar nép lelkének századokon ál lefojtott mélyáramai szöktek fel a remekművek magasságáig. De e földmélyi rétegekben éppen úgy összevegyüllek a szomszédos népek mélyáramai, mint ahogy a magasságban egymásnak inienek a remekművek magányos ormai. Bartók alkotásai nem lehetnek egyetlen nemzet birtokai: mindenkinek joga van rájuk. Mi mégis büszkék lehetünk rá, hogy ő is, mint minden igazi magyar talentum, az egész emberiség láthatáráig tornyosította fel életművét. S a nagyvilág, amely csodálattal tekint rá, talán ránk is vet egy megbecsülő pillantást s az ő alkotásainak halhatatlansága a mi nemzeti létünk maradandóságát is erősíti. A nemzetek sokszor nem bánnak méltóan géniuszaikkal. Most is kell, hogy az ünnepség, amelyet őszinte bánatunk és rajongó tiszteletünk sugallt: tetemrehívás legyen. Tetemrehívás egy nép színe előtt, amelynek tömegei hosszú időn át néma hallgatásra voltak kényszerítve, s amelynek vezetői sokkal jobban tudták eltemetni és csak haláluk ulán ünnepelni, mint éltetni, kibontakoztatni és szolgálni igazi nagy szellemeiket. Bartók Béla is azok közé tartozott, akik az élet kicsinyes, erőszakos és embertelen halalmai elől önkéntes számkivetésbe kényszerültek. Amikor évekkel ezelőtt eltávozott, elszoruló szívvel néztünk utána, s nem tudtuk, visszatérhet-e még közénk. Ő kint a nagyvilágban sem tagadott meg bennünket s utolsó műveiben is csodálatos fénnyel ragyogtatta fel az alkotó magyar szellem lángjait. S most, mikor itthon már rajongó szívek ujjongása fogadná, csak műveivel lehet közöttünk. Kötelességünk, hogy legalább megbántott szellemének nyújtsuk át a teljes és alázatos elégtételadás koszorúját. A legkisebbtől indult el, de a legmagasabbra tört. Átélte népe nyomorúságát és derűjét, magányát és közösségét és úgy adott hírt erről az élményről, hogy minden ember magáénak érezheti üzenetét. A sors iszonyú szorításával a géniusz vulkáni hevét s kristálynyugalmát vetette szembe; reménytelen helyzetben is mert a lehetetlenre vállalkozni; csüggedés és megtorpanás nélkül elvégezte a munkát, amelyre vállalkozott. Magányos volt, kemény, szigorú, meg nem alkuvó, mint minden igazi nagyság. Mindnyájunkért élt, lángoló szívébe fogadott és halhatatlan művébe zárt mindnyájunkat mint minden igazi nagyság. Ismeretlen Bartók-interjú 1945. április 2-án Budapest népe a Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésen megválasztja képviselőit az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A gyűlés elnöke, Kiss Károly itt olvasta fel annak a nyolcközéleti férfinak a nevét, akit Budapest népe — pártállásra való tekintet nélkül — hívott meg a Nemzetgyűlésbe. Ezek a következők: Bartók Béta, Bölöni György, Illyés Gyula, Károlyi Mihály, Szekfű Gyula, Szent-Györgyi Albert, Vámbéry Rusztem ks Veres Péter. A hír viszontagságos úton jut hatott el a még háborúban égő Európán át New Yorkba, Bartókhoz. Leveleiből tudjuk, milyen feszülten figyelte az itthon történteket és levélpapírra írtu a sokszor idézett szavakat is: „...szeretnék hazamenni, de végleg..." Hazatérési szándékához egy pillanatig sem fért kétség. Arról viszont hosszú ideig nem tudtunk, hogy újságban is nyilatkozott volna erről. Szegő Júlia, a kitűnő kolozsvári Bartók-kutató jutott néhány évvel ezelőtt egy Bartók-interjú nyomára, mely a clevelandi Szabadság című magyar napilapban jelent meg. Az interjút Halász Miklós készítette, és szövegét idehaza is közzétette a Budapest hasábjain. Ugyanezen a napon jeleni meg a New York-i Magyar Jövő című lapban az itt közölt interjú. Bartók „régi és megrögzött németellenes magatartása" — hogy a riport szavait idézzem — köztudomású. És hogy mennyire következeles, mindenre kiterjedő, ezt jelzi például halála után nyilvánosságra került, 1940. október 4-én kelt végrendeletének egyik fontos fejezete is: „...Temetésem a lehető legegyszerűbben történjék. Ha netán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni, vagy ha nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá, mindaddig, aniig Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam ez országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen. Ezt a végrendeletemet saját kezűleg írtam és írtam alá, és ezúttal is megerősítem, hogy az ebben foglaltak az én végakaratomat jelentik." (A fiatalabb olvasók kedvéért: az Oktogon és a Körönd akkor Mussolini és Hitler tér volt. A Körönd — mint tudjuk — ma Kodály körönd — A szerk.) E. E.