Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Keresztury Dezső: Bartók Béla köszöntése

Kivételes emberek eltávozása és hazatérése különös jelentőségű lépés: a történelem nemegyszer jelképessé emeli. Tudtuk ezt ott, Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúhangversenyén, tudtuk, amikor Bartók halálhíre megérkezett, mikor özvegye visszaköltözött Budapestre, s tudjuk most is, amikor Bartók hamvai hazatérnek. A művészházaspár eltávozása akkor tüntetést is jelentett; döntés volt az özvegy visszajötte, és jelképpé növekszik Bartók hamvainak hazahozatala is. Nem gesztusok csupán, hanem egy tényleges történelmi folyamat fontos eseményei. KERESZTURY DEZSŐ BARTÓK BELA köszöntése A megalkudni képtelen géniusz kitért a barbár hatalom elől, hogy megőrizhesse magát az alkotásra; az özvegy, mint Noé galambja, visszatért, hogy hírt adjon az özönvízben hánytorgó bárka lakóinak, a lángelme hamvait a megbékélt ország fogadja szeretettel, miután vihar tépte művei már részei lettek a nemzeti műveltségnek. Hamvainak, mint a nagy ősök umbráinak azért kell itthon lenniük, hogy a nagy példa jelenlétének érzése segítse, de kötelezze is az utódokat a hozzá méltó cselekedetekre. Történelmi jelentőségű folyamat játszódon le előttünk és bennünk; de nem ment könnyen végbe s nem is fejeződött be még. Mert a kiváló művészházaspárt csak a tisztelők, rajongók egy kicsiny, zokogó serege búcsúztatta, lele szorongással értük is, de magáért is. Az ország, a nép, amelynek tiszta forrásaiból táplálkozó művészetével a nagyvilág színe előtt emelkedett egyre magasabbra Bartók csillaga, megzavarodott an örvénylett a világháború viharában; százados átalakulásokat élt át évtizedek gyötrelmes vajúdásában, természetes tehát, hogy tudatában, szívében a művészházaspár híre is föl-fölragyogott s el-elhomályosodott. Mikor a nagy összeomlás után számba kezdtük venni a túlélőket, még úgy hírlett: ők is élnek, és Bartók, bár betegesen, még nagyokra készül. Egy fő művét, a Hegedűversenyt még a vihar kitörése előtti fullasztó dermedtség perceiben haza is lehetett csempészni. Hivei közül mindenki, aki tehette, összegyülekezett a bemutatóra, az utolsó szabad magyar hangversenyre a pesti Vigadóban. Emlékezetem élénken őrzi az eseményt: barátaink elszántan készülődtek rá, mert hiszen az ő zászlaját fölemelni akkor kihívásnak minősült. Ezért is ünnepeltük torokszorító lelkesültséggel a kicsit tétován felhangzó művet: Bartók akkor egyedi utolsó üzenetét. Mert hiszen másnap bevonultak a németek. Megvallom, azoknak a napoknak halálos feszültségében nem is értettem igazán a művet; inkább pillanatnyi megrendítő hatását éreztem, mint művészi nagyságát. Ez csak később vált világossá előttem, akkor, amikor már a romjaiból föltápászkodni kezdő fővárosban, mint két arkangyal, leszállt közénk Yehudi Menuhin és Doráti Antals a kabátban is vacogva kigyúló közönségnek bemutatta a Zeneakadémián az igazi, a mélységek zord félhomályából boldog reménnyel fölszárnyaló alkotást. Alkotója akkor már — tele kofferral, ahogy mondta — eltávozott közülünk. De róla neveztük el azt az utcát, amelyen az első összeomlás után az ellenforradalom vezére vonult be a „bűnös városba". Miért csak az utat — kérdem ma, lelkifurdalással —, miért nem az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb, igazán világraszóló jelentőségű magyarja, egy példa-magatartás modellje? Mert nálunk sem minden lángelme próféta a saját hazájában. Bartók hivatalos elismertetése sem ment itthon minden nehézség nélkül. Egy szélsőséges művelődéspolitika benne is a tömegektől elszakadó modernisták, formalisták egyik elhárítandó példáját látta egy ideig; nem egy szélre forgó korai és mai ünneplője fordult ellene, miközben világhíre mind nagyobb és állandóbb lett: két nagy B: Bach, Beethoven mellett ő vált a harmadik nagy B-vé. Ma már ezen itthon nem vitatkozik senki: ami testéből megmaradt, tiszteletlel övezve tér haza megilletődött népünk körébe, nemzeti nagyjaink közé. Halálának idején engem kértek meg, hogy — nem szakmájában, de példamutatásában tanítványaként — én mondjam a gyászünnepre szánt megemlékezést. Ma már történeti dokumentum. Amikor elmondtam, a nemzet megtapostatásának idején, úgy éreztem, hogy az egész magyarság nevében 32