Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Bodor Pál: Háborgásaim

HÁBORGÁSAIM Én emlékszem a városra, a város, természetesen, nem emlékezhet rám. Budának különben is rossz a memóriája. Arra a kis pincepékségre vagy szatócsüzletre sem emlékszik, ahol életemben először vettem köménymagos kenyeret. Nem is maradt belőle egyéb, mint a köménymagos kenyér mítosza. A mítosz mindig jobb izű, mint maga a szelhető, szeletelhető tény. Kivéve, ha éhesek vagyunk. Márpedig én sosem mítoszokra voltam éhes. A köménymagos világ elsüllyedt bennem. Nagy ritkán arra felé barangolok: Kékgolyó utca, Ráth György utca. A falakra nézek, mint megvakult tükrökbe. 1936-tól közel három évtized telt el, míg újra befordultam gyerekkorom utcájába. Nem háborodtam fel semmin, csak azon, hogy nagyapámék legutolsó lakását már nem ismertem. Valamikor negyvenben költözhettek ki a Siesta igazgatói lakásából a Kékgolyó utcába. Tíz? Tizenkettő? Tizennégy szám alá? Már nem tudom. Ez az én itteni, anyai nagyapám székely nemesúr volt — „mégis" megölték a nyilasok. Nem segített rajta az 1300-ig visszavezetett családfa, az impériumváltozás utáni harca a székely kultúrautonómiáért, ügyködése a marosvásárhelyi színpártoló egyesület élén, s a szobra, amely kényszerű távozása után emlékét őrizte a színház előcsarnokában. Vagy a vezércikkek, amelyek az erdélyi magyar sajtóban búcsúztatták, amikor el kellett hagynia szülőföldjét. Emlékszem, a Siesta főbejáratánál — azazhogy majdnem szemben a központi épülettel, amelyet akkor Mária-pavilonnak hívtak, és amelyben születtem (és amelynek belső falán ma márványtábla emlékeztet Babitsra, József Attilára) — árvácskákból kirakott Csonka-Magyarország ragyogott, s talán valami odavaló jelszó is. Vajon irredenta volt az én anyai nagyapám, néhai Léczfalvi Bodor Pál úr? Föltehetőleg az. A családi legendárium szerint a bécsi döntés után több ezer aláírással ékesített petícióban kérték fel a ,zékelyek: térjen vissza Erdélybe. Nem tért vissza. Ki tudja, miért nem. Öreg lett volna már a visszatéréshez? Nem kívánkozott már vissza a vásárhelyi, főtéri tízszobás lakásba? Megcsömörlött valamitől? Vajon mire gondolhatott, amikor a nyilasok „elkapták"? Amerikai állampolgár fiát — akit itt ért a háború — próbálta megmenteni. 1944 decemberében a nyilasok elkezdték összeszedni az „ellenséges államok" állampolgárait — ifjabb Léczfalvi Bodor Pál is veszélybe került, érte hadakozott nagyapám. A fiát megmentette, ő belehalt. Valamikor 1945-ben vagy 1946-ban tárgyalta a népbíróság gyilkosának a perét. A lapkivágást sokáig őrizte az anyám. Ha jól emlékszem, bizonyos Szemes Mihály ölte meg nagyapát. Tán huszonöt évre ítélték. Ha előbb nem is, 1956-ban bizonyára kiszabadult. Vajon hány éves lehetett ez a Szemes Mihály? Hogyan festett? Miféle ember volt? Miért verte halálra a nagyapámat, akiről nem tudott semmit? Vajon hány emléktáblának kellene halkan fénylenie a budai és pesti házak falain, hogy valamennyiben, mint tükörben, magamra s magunkra ismerhessek? Milyen voltaképpen ez a város azon túl, ami látszik belőle? Jog és érzelem szerint örökölnöm kellett volna nagyapámék négyszobás budai lakását. Meg István nagybátyám két versenygépkocsiját — az egyikről tudom: Bugati volt, talán két tvel. A harmincas évek elején készült a kél száguldó ezüstszivar, s amikor 1938-ban öngyilkos lett Pista bátyám, ezeket is, mint minden vagyonát, reám hagyta. Bizonyára az ostrom vitte el az örökségemet. Most az egészből egyetlen öreg versenyautó elég lenne ahhoz, hogy visszaköltözhessek Budára. Föl kellene háborodnom azon, hogy a város nem emlékszik semmire. Legalábbis az álmaimra nem. És arra a Bugattira sem, amely most Budára vinne. Mindössze egy villamosbérletem van a múltba. A Közúti Vaspálya Társaság bérlete, 1912-13-ból. Akkor az én kolozsvári születésű nagyapám éppen megint Budapesten élt és dolgozott, a lakcímét is tudom: anyám negyedik elemista bizonyítványából. A Vígszínház utcában laktak, s mivel ott egyetlen lakóház van, az 5. számú, amelyben a Művész vendéglő „működik" ma — pontosan tudhatom, melyik kapu alól szaladt ki az utcára 10 évesen anyám; olykor beülök mostanság a Művész vendéglőbe; mintha anyám főztjét enném. Avagy mintha meghívnám ezt a tízéves kislányt egy somlói galuskára. Egyik albérletem a Ditrói Mór utca 3. szám alatt volt, ez a Vígszínház utca sarka; ablakaim anyámék hajdani házára néztek. Most a Váci út elején lakom, a Balzac utca sarkán — erkélyemről rálátok a Bajcsy-Zsilinszky útra. Akárki akármit mond — nem vagyok éppenséggel jövevény, noha negyvenhét esztendőt megszakítás nélkül Erdélyben és Bánátban éltem le, azazhogy Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. Vannak erős, színes emlékeim Budapestről — közvetlen és közvetett emlékeim. Mit tegyen azonban a többi erdélyi, akinek személyes és családi élettörténete nem tapad az itteni kokcakövekhez és flaszterhez? Talán ki kellene adni — nekik és mások számára is — egy kis kézikönyvet. Kézikönyvet kezdő budapestieknek. Kézikönyvet azoknak, akik talán életükben először látják ezt a várost, amelyet a távolból szerettek és sóvárogtak, de amelyet nem ismertek. Akik életükben először járnak benne — de esetleg örökké itt maradnak. Kézikönyvet, amely személyes hangon helyezi el őket Budapest történetében. Kézikönyvet, amelyből kiderül, hogy sorsukban és apjuk, nagyapjuk, dédapjuk sorsában milyen szerepet játszhatott — jót és rosszat vegyesen — ez a város. Kézikönyvet, amely áthidalja a hiányt. Amely olyan olvasóknak szól, akik látatlanban is meghatódtak a kivilágított Lánchíd esti látványától. Akik azt sem tudják, és talán meg sem tudják már soha, hogy ükapjuk itt katonáskodott valamelyik kaszárnyában. Kézikönyvet magyaroknak — ismeretlen fővárosukról. Ma, 1988. április 18-án, amikor ezeket a sorokat írom, éppen öt éve annak, hogy megérkeztem Budapestre. Azóta tanulom a várost, és naponta találkozom újabb tanulóival. Nem azt kérem, nem azt várom, hogy a Keletin meg a Nyugatin külön eligazító iroda működjék azoknak, akik életükben először és voltaképpen utoljára — mert talán örökre — érkeznek ide. Nem azt kérem és kívánom, hogy Budapest látványosan tárja szét a karját és ölelje magához őket. Csak azt szeretném, hogy rendre, okosan, megmutassa magát. A bevándorló, még ha úgy tekintjük is, hogy csupán ideiglenes vendég — ismerjen meg rövid idő alatt legalább annyit és oly módszeresen a saját fővárosából, amennyit az idegenforgalom megmutat egy városnéző körúton az angol turistáknak. Hozzátéve azonban mindazt, ami talán csak egy magyarnak mond valamit. Mond sokat. A Múzeum lépcsősora: romantikus képet idézhet egy idegennek. Egy székely ember számára: arról a lépcsőről vezetett az út a fehéregyházi síkra. Ugye, értik, milyen kézikönyvre gondolok? BODOR PÁL Budaisme, Pestisme közelről jött magyaroknak 17