Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Jerôme René: A Wekerle-cserkészcsapat

FÓRUM A Wekerle-cserkészcsapat A Wekerle Sándor pénzügyminiszterről elnevezett kispesti lakótelep az első világháborút közvetlenül megelőző években létesült, elsősorban az állami üzemek munkásainak elhelyezésére. Tervezését Kós Károly építőművész irodájára bízták. Munkájának eredményét bizonyítja, hogy a telep ma már városképi védettséget érdemel. Az építés még a háború előtt indult — éppen „idejében" ahhoz, hogy helyet kaphasson itt a háború után beözönlő menekültek egy része. Édesapám — Jeröme Róbert — 1921 őszén került Pozsonyból, rövid veszprémi tartózkodás után, a Wekerlére, a polgári fiúiskolába nyelv és történelem szakos tanárnak. Magam gimnazistaként éltem itt, és most erre az időre emlékezem. Gimnáziumba ekkoriban részben Kispestre, részben a X. kerületi Tisztviselőtelepre jártunk, de — édesapám révén — kapcsolatot tartottam a polgári iskolákkal is. Nyolc éven át együtt rúgtuk a rongylabdát a Fő téren, és ostoroztunk vég nélküli láncban a Katona-rét jegén. Ide előzőleg titokban ki kellett eresztenünk a Büdösárok vizét... A telep lakói közül nekem először a postások tűntek fel. Talán, mert egyenruhában jártak, és sűrű, tömött sorokban követték az oltári szentséget a körmenetekben. Aztán jöttek a vasutasok, bár azok kevésbé voltak szentesek. Különösen a mozdonyvezetők. A telep elitje a Ganz-MÁVAG és más állami nagyüzemek, gyárak tisztviselőiből, munkásaiból állott. De voltak: rendőrök, detektívek és más hasonló állásúak. Ebben a változatosságban egyetlen azonosság és viszonylag biztos egzisztencia volt, de kevés ahhoz, hogy társadalommá szervezzen. Ezt segítette aztán elő a kötőanyagként közéjük elegyedett, menekült pedagógusréteg. Óvónők, tanítók, tanárok elsőként vesztették kenyerüket a megszállott részeken. Főleg Erdély ontotta őket. Sokan kaptak a telepen munkát, társadalmi állásukhoz méltó lakást. Ezt ők pezsgő társadalomszervezéssel hálálták meg. Hoztak magukkal szép magyar beszédet, közösségi érzületet és küzdeni tudást. így aztán a Kós Károly által erdélyies arculatúra tervezett Wekerle-telep utólag erdélyi magyar szellemmel telítődött. Az iskolákban kelesztett kovász a gyermekeken keresztül beszivárgott a szülők életébe is, így csakhamar eleven kulturális élet indult a húszas évek Wekerléjén. Aktív részvevője volt ennek édesapám is. Szervezte a líceumi szabad előadásokat, házi muzsikálásokban vett részt (zenetanári képesítése is volt), énekkart vezetett, de legtöbb erejét a polgári iskolai Wekerle-cserkészcsapat megszervezésébe fektette. Szenvedélyes nevelő volt, és ennek egyik legjobb eszközéül az induláskor szabadabb szellemű cserkészetet tartotta. A természet megismerése, a természetben élés egymásrautaltságának felismerése fejleszti a szunnyadó képességeket, ügyességre, leleményességre, a társak megbecsülésére nevel. így alakult a Wekerle-cserkészcsapat. Az ünnepélyes fogadalomtétel 1923-ban volt a kispesti Kossuth téren a polgármester és számos előkelőség jelenlétében. Édesapámnak a cserkészet nem volt újság, a pozsonyi iskolának már a háború előtt teljes felszerelése volt. Itt a dolog szerényebben indult. A cserkészegyenruhához csak a kalapot és a nyakkendőt kellett megvenni, a többi házilag készült. Abból, ami volt a rongyoszsákban. így aztán ahány fiú, annyi színű felszerelés. Őrzök egy festményt (az eredetinek kicsinyített mását), Dobogókőn készítette 1924-ben a kirándulásokra bennünket elkísérő, Szatmáry néven festő rajztanár. Ezen Hencsey Jancsi méregzöld ingben és kék nadrágban, Kuczor Béni teljesen kekiben díszeleg. Nem festünk másképp a fogadalomtételi fényképen sem. De nem is a ruha meg a katonás kiállás volt a fontos. A csapat-összejövetelek főként kirándulások megbeszéléséből, a táborozás tervezéséből állottak. A táborozás előkészítése egész évünket igénybe vette. Év közben összespóroltunk pénzt; tavasszal lisztet, tojást gyűjtöttünk, néhány mama tarhonyát gyúrt, szárított. A nyár első részét a fiúk egy része munkával töltötte, kubikolni jártak a kőbányai klinkergyárba, hogy megkeressék az egyhónapos táborozás részvételi költségét. A Balaton mellett vagy a Bükkben ütöttük fel sátrainkat. A MAV-tól kedvezményesen kaptunk egy marhavagont, belefért az egész csapat, sátrastul, szerkocsistul. Sátrat a cserkészszövetség adott kölcsön a háború után kiselejtezett hadifelszerelésből. A sok kirándulás, legendás táborozás, a jó közösség lelkes fiatalokat gyűjtött össze. Vezéregyéniségként emlékszem ebből az időből Buszi Józsefre és öccsére, Lacira. Családtagnak számítottak. De nemcsak ők, mások is. Az így kifejlődött közösségi érzés tartósságára akkor döbbentem rá, amikor később egyszer édesapám sírjához mentem a Farkasréti temetőbe, s útközben friss hantolásra bukkantam. Elborították a koszorúk, és középen a legnagyobbról kígyózó szalagon a felirat: „Emlékezésül volt cserkészbarátaid". Néztem a fejfát: Hencsey János 1911 — 1972. Hat évig vezette édesapám a csapatot. Egyszer Ómassán, az őskohónál felvert táborunkat váratlanul szövetségi ellenőr látogatta meg. Eltévedt az erdőben, és csak teljes besötétedéskor hallotta meg a távolból takarodónk trombitaszavát. Továbbmenni nem mert, behúzódott egy bokorba, és csak virradatkor indult el a hang irányába. Reggelre kelve ott találtuk a tábor közepén, amint tábortüzünket élesztgeti gémberedett tagokkal. Keserű szemrehányás következett az eligazítás elégtelensége, az őrszolgálat hiánya, a katonás rend és fegyelem elmulasztása miatt... Főiskolai tanulmányaim, majd foglalkozásom a húszas évek végén elszólítottak a Wekerle-telepről. Személyes kapcsolataim megszakadtak, de jólesik emlékeimet ápolgatnom és másokban is ébren tartani. JÉRÖME RENÉ ny. erdőmérnök 14