Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Szalay Péter: Mint egy hatalmas forgószínpad

Még szerencse, hogy az első kudarc után az illetékesek gyorsan leszűrték a tapasztalatokat, sőt, azt is elismerték, hogy jobb először alaposan körülnézni, tanulmányútra indulni, s csak aztán vállalkozni a második nekifutásra. Igaz, közben évek múltak, s a magyar sportvezetés mindegyre tapasztalhatta, hogy a jó öreg Nemzeti Sportcsarnokban, vagy az ugyancsak a Népstadion és Intézményeinek kötelékébe tartozó Olimpiai Csarnokban és a Körcsarnokban aligha vállalkozhatnak egy valamirevaló Európa-bajnokság, hát még világbajnokság megrendezésére. A magyar sportvezetés a kormány támogatásával tehát másodszor is elhatározta egy budapesti nagy sportcsarnok felépítését, mégpedig egy olyanét, amely — a célszerűség elveit követve — valamelyik külföldi, már megépült és bevált sportcsarnok terveire, szerkezeti megoldásaira és egyéb tapasztalataira épül. Nagyméretű sportcsarnokra várt tehát Budapest, méghozzá olyanra, amely otthont adhat jó néhány versenysportnak, emellett világsztárokat felvonultató popkoncerteknek, az azokhoz elengedhetetlenül szükséges sok tonnányi berendezésekkel; olyanra, amelyben, ha kell, a küzdőteret egyszer parkettával, másszor szöges cipőket „álló" műanyag borítással, aztán meg — a lehető legrövidebb előkészületek után — elsőrangú jéggel tudják befedni. Olyanra, ahová 10-12 ezren is könnyedén beférnek, s ahonnan — ha a szükség úgy kívánja — gyorsan és veszély nélkül távozhatnak. Olyanra, ahol télen-nyáron kellemes a hőmérséklet, ahol a hangosítás megfelel a hi-fi követelményeinek, s ahol bőségesen elegendő a kiszolgáló helyiségek száma. A tervezőknek azzal is számolniuk kellett, hogy egy ekkora befogadóképességű létesítményt csak úgy lehet kulturáltan megközelíteni, ha legalább három-négy fajta közlekedési eszköz is rendelkezésre áll. Ha a gépkocsik számára van elegendő parkolóhely, s ha a négykerekűek nem zavarják-veszélyeztetik a gyalog érkezőket. No és az sem számíthatott a legutolsó szempontnak, hogy egy nagy sportcsarnok önmagában sokkal kevesebbet ér, ha nincsenek közelében edzőcsarnokok, egy valamire való sportszálló, persze megfelelő számú férőhellyel és étteremmel. MINTA — LENINGRÁDBÓL A nevét már a tervezés időszakában kereső, s csak nehezen találó Budapest Sportcsarnok tervezésének alapjául végül is a 93 méteres fesztávú leningrádi Jubileumi Sportpalotát választották. Változatlan adaptálását azonban a szovjet szakemberek sem javasolták, mondván, az 1967-ben felavatott sportcsarnok sem felel meg minden követelménynek, főképpen azért nem, mert, szűkre méretezték, és ezért is láttak hozzá már akkor egy 25 ezer néző befogadására alkalmas, 160 méter átmérőjű (!), újabb sportcsarnok építéséhez. A választás tehát a jubileumi csarnok továbbfejlesztett, már 120 méter fesztávú változatára esett, amelyet a szovjet tervezők Bakunak szántak. (Hiba lett volna lemásolni a kisebb változatot, mert akkor a Budapest Sportcsarnokban aligha rendezhettek volna két fedettpályás atlétikai Európabajnokságot, s a Magyar Atlétikai Szövetség sem pályázhatott volna a II. fedettpályás vb-re.) A fontos döntés után arról kellett határozni, hogy a belsőépítészek, a funkciók meghatározói melyik bevált sportlétesítmény kialakítását tekintsék mintának. A választás az 1972-es nyári olimpiai játékokon megcsodált müncheni sportcsarnokra esett, amely fél tucatnál is több világ- és Európa-bajnokságnak, átütő sikerű könnyű- és komoly zenei hangversenynek adott otthont. Szükség volt még a szovjet-magyar együttműködés kereteit biztosító államközi egyezmény megkötésére, s aztán már „csak" a beruházási javaslat jóváhagyására. Ez utóbbira 1977. november 17-én került sor, így végérvényesen zöld utat kapott az első műveleti szakasz: a XIV. kerületi Kerepesi út—Hungária körút—Ifjúság útja—Népstadion út által határolt 10 hektárnyi területen lévő minden felesleges építmény szanálása. A Budapest Sportcsarnok „előtörténetében" talán a legfontosabb dátum 1977. december 15., amikor a XIV. Kerületi Tanács kiadta az építési engedélyt. Ezután, egészen pontosan 1978. március elején óriásgépek hatalmas acélkanalai martak a terepbe — megkezdődött az alapozás. A beruházásra előirányzott mintegy 1,8 milliárd forint gyakorlatilag az utolsó fillérig elfogyott. A főváros történetének egyik legnagyobb építkezéséhez 719 milliót a Fővárosi Tanács biztosított, 500 milliót a budapesti üzemek, vállalatok és egyéb szervezetek ajánlottak fel, az állami költségvetés és az OTSH egyaránt 200 milliót juttatott, de kivette részét a szükséges összeg előteremtéséből a Belkereskedelmi Minisztérium és a Volántröszt is. A koordinációs vállalkozó szerepkörét a 31. sz. Állami Építőipari Vállalat kapta, lebonyolító-beruházóként az Építőipari Beruházási Vállalat tevékenykedett, míg üzemeltetőnek a Népstadion és Intézményeit jelölték ki. A munkálatokban a „hivatásos" építők mellett részt vettek a főváros lakosai is, mintegy százezer óra társadalmi munkával. Önzetlen segítségük nélkül aligha kerülhetett volna sor 1982. február 12-én, tehát körülbelül négy évvel az első kapavágás után a régen várt avatóünnepségre, a Budapest Sportcsarnok megnyitására. A POPKATLANTOL A WITT-GALAIG Ezernyi számadat áll rendelkezésre, hogy mi mindent mozgattak meg, építettek be, amíg a beton-acél-üveg sportpalota fogadóképessé vált. A markolók és a lapátok több mint hetvenezer köbméternyi földet mozgattak meg, monolit vasbetonból 11 ezer, szovjet és magyar acélszerkezetből több mint 4 ezer köbmétert használtak fel, 70 ezer négyzetméternél is több felületet mázoltak-festettek, rozsdamentes tetőfedésre volt szükség 13 200 négyzetméteren. Az üzemeltetést úgy alakították ki, hogy a csarnok 180 köbméter/óra forróvíz-igényt is könnyedén el tud látni, miközben óránként 790 kömbéter hidegvíz-szükségletet. A küzdőteret 1500 lux fényerőt biztosító világító berendezéssel látták el, csak a hangtechnika kialakítására több mint 20 millió forintot költöttek. És akkor még nem is esett szó a Budapest Sportcsarnokkal szinte egy időben átadott Hotel Stadionról, amelynek közelségét „áldásként" emlegetik az idelátogató külföldi sportolók (felépítése közel 400 millióba került), s a sportcsarnokhoz kapcsolódó új Volán-pályaudvarról, amely egy időben 33 autóbuszt tud fogadni-indítani. (Kialakítására 42,7 milliót költöttek.) Két nappal a megnyitó ünnepség után, 1982. február 14-én a Budapest Sportcsarnok már is katlanná változott, méghozzá a szó szoros értelmében: a Popkatlan című műsorral debütált. Alig egy héttel később már válogatott versenyt is rendeztek az új léte-10