Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Gömöri György: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Alighanem pestibb vagyok, mint sok Budapesten élő írótársam — ott éltem le életem első huszonkét évét, a budapesti aszfaltba és alig-zöld terekre nyúlnak vissza gyökereim. A Józsefvárosban születtem, s gyerekkorom három tér háromszögében zajlott: a Tisza Kálmán (ma Köztársaság), a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) és a Rákóczi (ma, ha lehet, még Rákóczibb) tér között. 1945-ben aztán átkerültem a Belvárosba. Többfelé jártam középiskolába, a neveket nem is sorolom, Sárospatak kivételével mind patinás, jónevű pesti gimnáziumok voltak. Végül a bölcsészkar — ez ma is ugyanott van, ahol 1953-ban volt, a piarista házban, csak még zsúfoltabb és kopottabb, mint hajdanán. Bár a Gellért-hegy és a Hűvösvölgy fontos élményeim színhelye volt (és nemcsak gyerekkoriaké), a budaiakkal szemben sokáig előítéleteket tápláltam. Túl jólneveltek voltak, túlságosan „előkelőek", s így idegenek: én a francia forradalom történetét olvastam, és büszke voltam Pest plebejus hagyományaira és a dinamikájára, humorára. Később aztán lassanként megszerettem Budát, s amióta (vagy húsz éve) újra hazalátogatok rövidebb-hosszabb időre, szívesebben lakom valahol Budán, mint Pesten. Szálloda tekintetében is elpártoltam Pesttől: a Gellértben szoktam megszállni, nem annyira nosztalgia-, mint kényelmi meggondolásokból. Aztán meg a feleségem is Budáról származott Ide kívánkozik némi információ jelenlegi lakóhelyemről. 1969 óta az angliai Cambridge-ben élek, ami nagyon egyetemi város — azaz Oxforddal ellentétben itt fontosabb a kollégiumokból összeálló egyetem, mint maga a száztízezer lakosú város. Az ideálisan zöld, tiszta levegőjű Cambridge perspektívájából Budapest irdatlan füstös nagyvárosnak tűnik, s talán az lett, mondjuk, az 1956 előtti állapotokhoz képest. Forgalmi dugó? füstköd? ha volt is akkoriban, a nagyváros mai, idegesen rohanó tempója úgy viszonylik az én ifjúságom rapszodikus nyargalásaihoz, mint a metró hármas vonala a hajdani lóvasúthoz. Az, hogy ma már nemcsak állami embereknek és „menő" művészeknek van kocsija, remek dolog, hogy sok a taxi, az is örvendetes, de az az érzésem, lassan kicsi lesz a város a forgalomhoz és a parkolási igényhez. A növekvő forgalmi káoszban az emberek is gorombábbak egymáshoz. Igazat szólva, nem tudom, hogy Budapest megmaradt-e „emberi léptékű" városnak. Nem tudom, mennyire éreznek a lakosok magukénak egy-egy kerületet, van-e és mennyi beleszólásuk van kerületük fejlesztésébe, egy-egy lakótelep létesítésébe. Attól félek, nem elég. Rémülten látom, mi történt a budai hegyekben — micsoda házakra kaptak építési engedélyt egyesek, milyen tájromboló építészeti megoldásokat hagytak jóvá valahol valakik. Miért kellett annyira beépíteni a budai zöldövezetet! Aggályaim vannak Budapest vízellátását illetően is — a pesti víz már évekkel ezelőtt sem volt a legjobb, s mi lesz akkor, ha megépül a nagymarosi vízlépcső? S bár a főútvonalakat a turizmus növekedésével egyenes arányban tatarozgatják, a mellékutcák egyes házainak állapota még ma is „ostrom utáni" minőségű... Most döbbenek rá, hogy a verseimről kellett volna beszélnem, csak hát kibújt belőlem a sokáig visszafojtott lokálpatrióta. Én a lírát sem tekintem teljesen magánügynek, mert amennyiben érzelmeket kelt emberekben, hat kedélyállapotukra, valahol közösségi szerepet (is) játszik. Nekem nem mindegy, hogy akik Budapesten élnek, szeretik-e vagy utálják ezt a várost. Főként azért, mert minden hibájával együtt ma is szeretem, és szeretném vonzóbbnak látni: ezért is beszéltem arról, ami nem okoz örömet. így vagy úgy, Budapest mindig egy kicsit jelen van cambridge-i dolgozószobámban. Sokféle városom Sokféle városom, évszakok lencséjén át idézem képeid. A zúzmarás Őr utcán iskolába ballagok (rövid nadrágosan), befagyott tócsán madárka ugrál: A-B-A-B és máris kész a vers. Tavasz: rakpart, sóhajba fulladó csókok; rügyek robbannak a Múzeum-kertben. Fullasztó nyár, a szigeti rózsák illata rámborul, a szerelem váratlan gellérthegyi tűzijáték. S végül az ősz, az ősz: szárnyas dalok feszülnek tiszta égre, majd csapkodó, lyukas zászlók, szétlőtt, színes remények, s romházak sötéten tátongó odva mindent egybemosó ólmos esőben. Időkereszteződés A város ami volt ami nincs teljes hiányod tükrözi ami van áramvonalas széles sugárzó pályaút a belső képet átszeli Keresem nem a köveket keresem bennük magamat hazudik áltat a tükör másnak mutatja arcomat mi jöhet még nem érdekel képlékeny borostyánként ölel magába zár a pillanat Átmenetiség gyerekkorunk élménye a körúti átjáróház titokzatos eltűnések színhelye jut eszembe arról hogy „átmeneti korban élünk" amikor nemcsak a kabát átmeneti de az erények értékek lakótelepek és a politikusok is azok Csakhogy semmi sem olyan állandó mint amit ideiglenesnek vélünk: Ali budai basa vagy a helytartótanács a közös véderő vagy az objektív nehézségek különben is: ki tudja honnan hová megyünk a fejlett micsodából a fejletlen mi a csudába? minden jól elgondolt célnál szebb az élet aranyfája