Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Gömöri György: Versek

Elképzelt séta a székesfőváros utcáin Ahhoz, hogy a Rákóczi útra érjünk végig kell menni a Thököly úton a Thököly út pedig sajnos tévút mert jól indul ugyan de aztán hová visz? a Keletihez A keleti megoldás nincs Ínyére a bánatos tekintetű Thökölynek de nemigen van választása a Bethlengáborutca le van zárva (aszfaltozzák) így aztán hiába üzenget a Nyugatiba egyre késik a párizsi gyors de még a versaillesi dilizsánsz is Meg aztán fogytán a törökméz meg a tökmag hiába nyomja a sódert Thalykálmán Na és a Rákóczi út? az is belemegy a Kossuth Lajos utcába de bele ám Három száműzött egy útvonalon — adj' isten szabadság volt szerencsém ilyen ez a magyar történelem Lomtalanítás Budán Túl a Rózsadombon, a Pasarét fölött, ahol új villa-monstrumok törnek az égre s hirdetik: van ám pénz! van itt dögivei! a héten lomtalanítanak. Tűzhely-roncsok, használatban elaggott karosszékek, csonka gyermekágyak, koszlott matracok, egy fél évszázad rossz kacatjai torlódnak itt egymásra hányva — szívesen szabadul tőlük, aki tud. Ráférne már a lelkekre is egy ilyen lomtalanítás, bár kérdés, hogy a sok giccses érzés, előítélet, sanda gyűlölet helyett nem kerülne-e utca szélére az önzetlen segítőkészség, a becsületesség, a gyöngédség, a természetes emberi összetartás — megannyi szemét, amit a mai számító(gépes) időkben már csak a múzeumok őriznek, meg a szépirodalom kemény kötésű klasszikusai, akiket a villák népe még megvesz, de már nem olvas. Más-fél Szokásaink: kis sárkánytojások. Bosszús reggelek, zaklatott napok csiholják-szítják felháborodásom: hát nem botrány, hogy t e nem é n vagyok? S ha é n sem te — hogyan állhatjuk egymást? Minden tárgyunkon másság bélyege. Hogyha az ágyban összeborulunk, felfüggesztjük a fojtott tagadást — mint gyöngyházkagyló, eggyé zárulunk. (Érdemes mégis vállalni a mást.) — Légy hát személyem teljesebb fele. Hajnali úton Hajnali hatkor, hogy elindultam Stranraerből a dumfriesi úton fejem fölött a füstölgő-gomolygó kelta éggel és elhaladtam a tenger mellett, aki álmában édesen mosolygott, mint a gyermek és az út szélén sárga bokrok serkentek kicsiny neszekkel, és még a szél is rózsaszín kedvvel, tenyerét csapkodva ébredt — akkor hirtelen mind belémnyilaltak ébren-ért pesti hajnalaim, érő-korom nyers, kábult-didergős hajnalai és szinte újra kihalt utcákat róttam kopogva, lépteim egy-egy szárazon sercegő söprű vei feleseltek, az első villamos sikoltva fordult be a kanyarban, s a Duna felől vad sósizű-vérizű szél fújt... Halványodik az emlék, mint a gázlámpák hajnalanta. de hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek — megyek a dumfriesi úton, pesti hajnalok álmát álmodom, és tudom: az út végén hazaérek. Jegyzetfüzetből Kikoptunk a múlt jelmezeiből: a hódprémekből, hermelinpalástból, az ilyen-olyan zsinórokból, sújtásokból, egyenruhákból, micisapkákból, zubbonyokból. Ez a kabát már nem jelkép, csak van. Nem értjük a jövő színházát, bár itt-ott már próbálják látványosabb tömegjeleneteit. De ez még nem az. Majd ha színre lép a Világfalu Nyájas Démona s a hősök arcát fehérre festi a félelem és behallik az érclovasok dobogása... Szoborcsoport a múlt talapzatán görnyedten gubbaszt a megkopott de újrafestett jelen; ez van; ezt kell ábrázolni; testtartásában ismert képzetek lappanganak: ilyen-már-volt félelmek lehetőségek, lehetetlenségek, eszmék, téveszmék; ez a múltba roskadó jelen a kétkedés szobrával szemközt amely kifordított tenyérrel mintázza minden dolgok hívságát s talán még azt: mit ér inflációs időkben papírpénz s háziáldás — igen, ilyen szoborcsoportot rajzol elém a távolodó közlekedések éve amikor életveszélyesen magas rezgésszámot értek el a nemzetközi viszonylatban alkalmazott frázisok s az időnyerést célzó fogadalmak