Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - A piac olyan, mint az élet

Utazásaimra gondolok. Az elmúlt nyárra, Rijekára, a piacra, ahol megálltunk vásárolni. A monarchia korát idéző csarnokot látom magam előtt s a másikat, száz kilométerrel nyugatabbra, Pulában. A Rialto környékét idézem fel, a velencei szőlő-, dinnye-, őszibarackhalmokat; halak, rákok, kagylók illatát érzem, színek, szagok, hangok áradata vesz körül. Aztán Nizza: a virágpiac. Majd Antibes: hosszan elnyúló asztalsor az óváros közepén. Párizs: a Les Halles környékén járok, egy átalakulóban lévő városrész szívében, ha úgy tetszik, legendák szülőföldjén. Tíz évvel ezelőtt a nemrégiben lebontott vásárcsarnok helyén éktelenkedő gödröket láttam, két éve csupa üveg- és fémtömböket a csupa üveg- és fémcsarnokok helyén. A Les Halles ma már legenda — a példájára épült budapesti csarnokok, remélhetőleg, sokáig nem lesznek azzá. Regény ugyan nem teszi őket örök életűvé, mint Zola Párizs gyomra című könyve a párizsi központi vásárcsarnokot, de nem is kell a képzeletemre, emlékeimre hagyatkoznom, ha gyümölcs- és zöldséghalmok látványára, kedélyjavító alkudozásra, nyüzsgésre vágyom. Amilyen fontosnak érzem, hogy idegen városok piacain nézelődjem, ugyanannyira összetartozónak látom a pesti csarnokokat és a pesti ember mindennapjait. Öt csarnok két év alatt Ha azt mondom, hogy Nagycsarnok, a pesti ember azonnal a Tolbuhin körúti — egykori központi, azaz I. számú — vásárcsarnokra gondol. Két év alatt, 1894-96 között épült fel négy kisebb társával együtt, s mindegyiket azonos időben, 1897. február 15-én este avatták fel. A megnyitóra a központi csarnokba látogatott a király is, és, mint a korabeli fénykép mutatja, kegyeskedett aláírásával megtisztelni a vendégkönyvet. Minden nagyon szép... — mondhatták ekkoriban az árusok is, hiszen február elseje óta árulhattak a csarnokban, de csak 15-e után kellett helypénzt fizetniük. A budapesti csarnokok építése kereken negyven évvel követte a párizsi Les Halles-ét. A „csarnokgondolat", ha szabad így mondani, azonban már a hatvanas évek közepén megjelent magyar földön is. Frey Lajos és Gerster Károly 1865-ben üvegházszerű pavilonnak képzelte a vásárcsarnokot. 1872-ben Besnier de la Pontonerie úr, aki egy tervezetet már korábban is benyújtott a pesti városi tanácshoz, könyvet adott ki Pest város árucsarnokai és vásárterei címmel. Természetesen ő is a francia példát emlegeti: ,,Nincsen a világnak egy városa sem, amelyben az élelmezés kérdése oly ügyesen lett volna feltéve s egyszersmind oly szerencsésen megoldva, mint Párizsban... leginkább központi árucsarnokának s a város különböző negyedeiben alapított vásártereinek köszönheti a városi közhatóság, hogy ily fényes eredményekhez jutott. " Az ottanihoz hasonló rendszert kívánnak bevezetni ekkoriban Londonban, Brüsszelben, Berlinben, Szentpétervárott, s 1872. február 7-én Bécsben is ilyen értelmű határozatot hozott a városi tanács. A rohamosan növekvő városok élelmiszerellátását nem lehetett megoldani hagyományos módon. Pontonerie ideája az volt, hogy akár az ország legtávolabbi sarkából feladhat a termelő vasúton a csarnokba gyümölcsöt, húst, zöldséget, s a közvetítő 24 órán belül a pénzzel is elszámol... Ez persze csak idea, az azonban tény, hogy a régi piacok egymástól és az ország távoli részeitől elszigetelten működtek, az utánpótlást csak néhány község biztosította. A csarnokok átadása előtt a több mint hatszázezer lakosú Budapestet kilenc község látta el hallal, tizennégy baromfival, tíz tojással, tizennégy burgonyával, tizenhárom zöldséggel, tizenkilenc gyümölccsel, öt főzelékkel. Egyesek monopolhelyzetben voltak, az árakat lehetetlen volt összehangolni. Az új vásárcsarnokok felépítésének egyik célja éppen e helyzet megváltoztatása volt. A Tolbuhin körúti csarnok pincéjét föld alatti folyosó kötötte össze a Fővámház előtti kikötővel, a folyami szállítás észak-déli irányban kitágította a felvevőpiacot. Még fontosabb volt a vasút — a vágányok egészen a Nagycsarnokig vezettek. Ráadásul a MÁV kedvezményesen szállította ide az árut — 1906-ban, amikor e kedvezményt visszavonták, az árak jelentősen emelkedtek. Árubőség, szolid, összehangolt árak — emellett a higiénia, a kulturált kiszolgálás biztosítása, a rossz időjárás elleni védekezés lehetősége indokolta a csarnoképítést. Harmadik szempontként az új kereseti források létrehozását, az adóképesség növelését említette az a hivatalos tájékoztató, amelyet a csarnokok megnyitása előtt adtak ki. Hogy valóban a szolid, de éppen ezért hosszú távon hasznot hajtó kereskedelem színterének szánták a csarnokokat, azt jelzi, hogy a két hivatalos közvetítő, a Magyar Gazdák Vásárcsarnok-ellátó Szövetkezete, valamint a Vámos és Bruszt cég legfeljebb nyolcszázalékos közvetítői díjjal dolgozhatott. Mikor e szabályzat megjelent, az épületek majdnem készen álltak. Az volt a terv, hogy először Pesten épül fel öt csarnok, majd Budán kettő. Pestet illetően a terv meg is valósult, hiszen a Nagycsarnok mellett 1894-96 között felépült a Rákóczi, a Hunyadi, az István (ma Klauzál) téri, a Hold (ma Rosenberg házaspár) utcai csarnok is. Budán azonban csak a Bomba (Batthyány) téri csarnok készült el 1902-re. Történelmi stílusok, merész szerkezetek A legnagyobb figyelem a Nagycsarnokra irányult. 1892-ben a főváros tanácsa pályázatot írt ki a volt sóhivatal területén felépítendő csarnok tervezésére — e pályázaton a négy budapesti induló mellett párizsi, berlini, lipcsei, prágai, szófiai mérnökök vettek részt. Az első díjat a párizsi P. Esoande és J. Gourmez nyerte el, a kivitelezési program elkészítésével azonban nem őket, hanem a második díjas Petz Samut bízták meg. Petz szakmai rangját tekintve a döntés nem volt indokolatlan: 1887-től a Műegyetem középítéstan tanára volt, kitűnően ismerte a történeti stílusokat s azokat a szerkezeti kérdéseket is, amelyeknek tökéletes megoldása elengedhetetlen volt a csarnokéhoz hasonló nagyságú terek esetében. A Hold utcai és a Hunyadi téri csarnok tervezésére Czigler Győző, régi építészdinasztia tagja, 1887-től szintén a Műegyetem tanára kapott megbízást, az István és a Rákóczi téri csarnokéra pedig a Székesfővárosi Mérnöki Hivatal. így hát az építészeti filológia több szerzőt, az eklektikus megoldásokon belül is eltérő stílusjegyeket különíthet el. A különbözőség azonban számunkra inkább csak annyiban fontos, amennyiben szeretjük, ha minden épületnek saját arca van. A múlt század végi csarnokokban éppen azt szeretjük, ami azonos bennük: az adásvételhez, a nézelődéshez, válogatáshoz, nyüzsgéshez, egyszóval az élethez biztosított tér célszerűségét, szépségét. 27