Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Kabdebó Lóránt: Elveszett otthonok

tékben azért, hogy megtanuljunk polgári értelemben társalogni. A történelem különös kanyarokat, nehezen értelmezhető mozdulatokat teremt. A mai fiatalok körében ki tudja, ki érti, hogy Riedl szűk körben szívesen beszélt németül, s ugyanakkor öntudatos magyar volt?! És nem a német műveltség vezérelte, hanem mint kortársai többségét — elég zseniális barátjára, Péterffy Jenőre utalni — az újlatin, az olasz és a francia kultúra vonzotta. És a mester nemzedékéhez hasonlóan, a brassói német származású Hoffmann Edith köre is a latin kultúra felé tekintett. S ez a vonzalom a náci német előnyomulás következtében törvényszerűen fokozódott. A Riedl-örökség őrizését és folytatását nemcsak Hoffmann Edith, valamint nővére, Mária és Rédey Tivadar biztosította, hanem hozzájuk hasonlóan, a Buday László utcában megfordulók sorában többen, Riedl-tanítványok. És említeni kell, hogy a már régen halott Riedl Frigyes indíttatása nyomán ennek a körnek élő, vezérlő szelleme Babits Mihály volt. A váltakozó összetételű együttlevőket az ő személyisége járta át a találkozásokon, akár jelen volt, akár nem a Buday László utcában. Babits Mihály környezetében teljességgel megvalósult Riedl álma; nem lehetett szónokolni, a jó értelemben vett társalgás szelleme járt át mindnyájunkat. K. L. Ismét Babits, ejted ki a szót, a nevet. Számunkra már irodalomtörténet, klasszikus nagyság, de általában nagy kortársaival is úgy van az ember, hogy azt hiszi, szobrok. Te Babitsot emberközelben is láthattad, társaságközeiben, ahogy mondod. Sőt egyszer említetted, hogy Esztergomban, Babits már súlyos beteg volt, a Dunára is lementetek, együtt úsztatok. Milyen volt Babits, az ember? T. G. Szavaid hallatára — hadd mondjam meg — úgy érzem magamat — Krúdy Gyula kifejezésével élve —, mint a hajdani öreg honvéd. Hiszen Babits nemzedékéből csaknem mindenkit ismertem személyesen. Babits azonban az egyetlen, az egyedülálló volt. Úgy néztünk reá, mint valami istentiszteleten a hívők a szentségre. Körülülve is szinte térdepelve tiszteltük. A te szavaid folytán most a késői, az Esztergomban tett látogatások elevenednek meg előttem. Egy-egy nyáron néha többször is megfordultam nála, odafenn az Előhegyen, különböző barátaimmal, Grandpierre Emillel, Joó Tiborral, Mátrai Lászlóval, Vas Istvánnal, Weöres Sándorral. Említettél egy fürdést. Nem a Dunában zajlott le, hanem az esztergomi strandon. Előtte vidáman beszélgettünk az előhegyi ház teraszán, az X lábú asztalt körülülve. Alighanem 1939 nyarán volt ez. A házigazdának már kanül volt a torkában. Még tudott beszélni, de néhány perc után elhalkult a hangja. Vidám, kacagásokkal kísért szavai során Edith, aki jól tudta, hogy Mihály — mert az ő számára, az ő számukra a régi barátság folytán Mihály volt Babits —, jól úszik és szeret úszni. Erre terelte a szót: — Nem lenne kedvetek lejönni a strandra? — Babits, de Török Sophie is, lelkesen fogadták a javaslatot. Előkerültek Babitsék fürdőkosztümjei. Néhány perc múlva elindultunk a teraszos kerten át, s lesétáltunk a hegyről. Pillanatok alatt levetkőztünk. A költő — a mai fiatalok kacagnának a látványon — egész testet beborító fekete, fehérszegélyű fürdőkosztümöt viselt. Nekünk, persze, ez nem volt komikus. Apáink nemzedékénél ez volt a szokás. De mégha mosolyogtunk volna is. A következő pillanatokban történtek pontosan az ellenkező hatást keltették. Lélegzetelállító jelenet következett. Babits az élet minden mozzanatát átélő férfi, a jó úszó örömével elsőnek vetette bele magát a vízbe. Nem arról volt szó, hogy megfeledkezett róla, nem is gondolt rá, hogy a légcsövébe illesztett kanül nyílásán beomlik az uszodavíz. Törvényszerűen az történt. Szerencsére a víz — ahol belevetette magát — nem volt mély. így fel tudott állni. Arca elsápadt. Lélegzetvételét vészterhes köhögési roham kísérte. A légcsőbe beáradt víz megakasztotta a szabályos lélegzetvételt. Ugyanúgy megfulladhatott volna, mint ahogy — ki tudja, mennyi idő elteltével — visszatért az életet biztosító lélegzés. Mi, jelenlévők, dermedten néztünk feléje. Amikor túlestünk a félelmet kiváltó pillanatokon, másodperceken, Edith tüstént feltörő vidámsága, kacagása a költő jókedvét is visszaadta. Ahogy megszűnt a fulladás izgalma, nem a „folyton rövidülő életének" légköre járt át bennünket. Ennek éppen az ellenkezője. Az élethez való legyőzhetetlen ragaszkodást éreztük. Ekkor és mind nehezebbé váló éveiben, hónapjaiban és napjaiban is mindenre figyelő „sötét, komor" szemének tekintete nézett felénk. Annak a férfinak a tekintete, akit korántsem csak az irodalom és az alkotó tevékenység foglalkoztatott, hanem minden érdekelte, ami az életben lejátszódott. Ettől, persze, elválaszthatatlan, hogy a látott, az átélt jelenségek felszívódtak, s néha csak egy jelzőben, hasonlatban vagy utalás formájában jelennek majd meg verseiben, prózai műveiben. Jóval korábban történt. A dátumra nem emlékszem. Török Sophie naptáraiban nyilván meg lehetne találni az időpontot. Annyi bizonyos, hogy még az 1938-ban lezajlott műtétet megelőzően, ez is egy vasárnapon volt. Vasárnapon, mivel ilyenkor látogattunk mindig az Előhegyre. Ott voltunk akkor Babits távlatokat nyújtó toronymagasán, amit Tamási Áron nevezett el utóbb világítótoronynak. A kicsi háztól elébünk tárult az egész környék. Lent a város. Szemközt a Bazilika. Másfelől a Duna, Trianon óta a határfolyó, és azon túl már Szlovákia. Hogy miről folyt akkor a beszélgetés? Nem őrizte meg emlékezetem. De arra jól emlékszem; híre jött, hogy lent a városban, a Budapest felé vezető főutcán, két ház tetője közt kifeszített drótkötélen egy akrobata produkálja magát. Kell-é mondanom? Nem miközülünk valaki, hanem Babits, a poéta doctus, Dante fordítója, a magyarságért, az emberiségért aggódó, vívódó költő javasolta, hogy menjünk le, nézzük meg a kötéltáncost. És azután, ott lent, beleélve magát, nézte a nyaktörő mutatványt. Figyeltem, mint mindig. Fejtartásával, egész testével, két karjával szinte együtt egyensúlyozott a drótkötélen lépegető akrobatával. Szükséges a mondottakhoz kommentár? Babits Mihály azon legnagyobbak sorába tartozott, akik kimondva vagy kimondatlanul azt vallották, illetőleg akként éltek, amit fiatal korában — a két ifjúkori baráttal, Kosztolányival és Juhász Gyulával együtt — sokat olvasott költője, a norvég Henrik Ibsen így fogalmazott meg: — Mindent vagy semmit! — Ő mindent igyekezett átélni, majdhogynem körültapintani, az élet és a világ nagy összefüggéseit szintúgy, mint érdektelennek tűnő részecskéit is minden napnak. És alkotásaiban mindent egybefogni. Beszélgetésünk befejezésekor halála és halála utáni napok jelennek meg emlékezetemben. Utolsó éveiben az elsötétedő Európában és a mi hazánkra fokról fokra ránehezedő időben a humánum nagy alakját tiszteltük benne, magatartásában és művében. Nem sokkal elhunyta után az akkor még fiatal Illyés Gyula máig érvényesen írta: Volt egy pillanat Európa történetében, amidőn nyugat szelleme elbillent a földrajzi nyugatról s Magyarország fölé szállt, az ő feje fölé. 27