Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Csukás István: Vallomás a versekről

LEGSZŰKEBB HAZÁM Vallomás a versekről Harminc éve írok verseket, s most boldogan és összeszorult szívvel nézem őket. Boldogan, hogy túléltem ezt a harminc évet s összeszorul a szívem, hogy milyen gyorsan elrepült! Fiatal koromban hihetetlen feszültségben éltem, folyton összehúzódott és ugrásra kész izmokkal, mint aki fél, hogy lemarad valamiről, eltéveszti az időt és az alkalmat, hogy a nagy és nyílt tenger helyett előmelegített vizű uszodamedencébe ugrik fejest! Én ezt ma már képtelen fényűzésnek érzem, ám az ifjúság szent jogának, ma is tisztelem érte azt a fiatalembert, aki voltam, de örülök neki, hogy túléltem. Az a merev testtartás sok olyan terhet vett magára, amire nem kellett volna vállalkoznia. Na, de hát természetesen a latolgatásra is képtelen volt! Lehet, hogy túlértékelte magát, a költészet erejét, azt hívén, hogy az egész világra kell koncentrálnia, mikor verseket ír, az utcai forgalom torlódásaitól a banán meghonosításának megoldatlanságáig; a világ természetesen nem hagyja magát minden részletében magas erkölcsi szempontok szerint mérni, az ember meg kinövi a kamaszkori szertelenségeket. És lehet-e, érdemes-e megállítani az időt, nem úgy van-e bölcsen elrendezve, hogy múlik, sebeket gyógyítva, új izgalmakat ígérve; hiszen a megállt idő a halottak ideje, a változó idő a mi közegünk, reményünk és vigasztalásunk! Űsztam benne bátran én is, vagy néha csak evickéltem, sokszor elkeseredve, de mindig reménykedve; ép szívvel és ép elmével álltam a csapásokat, s örültem az örülni valónak! Győzelem ez is, emberre szabott. Ebben nem is akartam különbözni soha, költői célnak is elegendő volt, nagy erőfeszítésekre sarkalló, tehetséget fölszárnyazó. A versek vajon felmutatják-e az elmúlt időt vagy legalább engemet — nem tudom, nem is nagyon töprengek rajta, ennyit tehettem a világért és magamért. Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig Először a hársfák illata, mivel nyár van, ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom, hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel — de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb dolgokra vágyom s megcsap a hársfák illata, beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn, s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan, mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán, s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármashangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz, keserű kipufogógáz, a kiszáradt patakmederből macskadög, rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában, de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom, ami van s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya, hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi! Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok, ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk, így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek földet, síkosán landolok a kocsmaajtóban s férfiasan beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél, érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölttengerén kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok, és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó! Kávéházi asztal Toldd meg léted egy arasszal — szólít a kávéházi asztal, s a halhatatlan papíron eltűnődve leírom, hogy mit akartam tenni itt, jó, vagy rossz megfejtéseit a nagy alkalomnak; vélt lehetőség szigorú, elképzelt hősét okítom, mert egyszer testet ölt s teremt a meztelen lelkiismeret, s mint ahogy felküzdöttem én magam, sorsom példa még lehet, s szándéknál több a költemény. 28