Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes: Tiszteletfák a Népligetben

Tiszteletfák a Népligetben sonló a helyzet a kulturális és oktatási létesítményekkel is. — Ezt az esztendőt sikeresen vesszük, van elég munkánk. A következő év kilátásai nem ennyire egyértelműek, azt pedig, hogy kilencvenben mi lesz, nincs módunk megítélni. Tehát hosszabb távra még nem tervezhetünk. Egy biztos: amíg bírjuk, nem fogjuk leépíteni kapacitásunkat, nem csökkentjük sem a fizikai, sem a műszaki dolgozók létszámát, nem forgácsoljuk szét álló- és forgóeszközeinket sem. Kompromisszumokra, mint az kiviláglott, hajlandók vagyunk. Jó gárdánk van, vállalatunk csak így, ebben a középületépítő-felállásban ütőképes. Ha tönkremegyünk — megkockáztatom —, a népgazdaság is sokat veszít. Tehát: munkát kell szereznünk, ha kell, vérrel-verítékkel. — Tudom, ezt nem a kincstári optimizmus mondatja önnel. De mégis...? — Ez eltökéltség, még inkább, ez a kötelessége a vállalatvezetésnek. Háromezer dolgozónk kenyeréről van szó. Ezek az emberek ide tartozónak érzik magukat, megbecsülik és — manapság még szokatlan ezzel érvelni — szeretik munkahelyüket. Rangnak érzik, hogy itt dolgozhatnak. Ez még akkor is igaz, ha évente több száz ember fordul meg a portánkon, ekkora a fluktuáció. De a háromezerből kétezer mindig a helyén van. Ők a tágabb értelemben vett törzsgárda. Értük és velük kell leküzdeni gazdasági nehézségeinket. Hogy az ország vezető építőipari cégei között van a helyünk, igen jelentős tényező ebben káderpolitikánk. Ennek a lejáratott kifejezésnek nálunk tartalma van. A vállalat minden rendű-rangú vezetője — csekély kivétellel — saját nevelés. Ez az első munkahelye az igazgatónak és helyetteseinek. Osztályvezetők, főépítésvezetők, építésvezetők, de még a művezetők többsége is itt kezdte a pályát. Itt kezdett a három főmérnök, egyikük például vasbetonszerelőként. Mint valaha, nálunk újra munkásdinasztiák örökítik tovább a szakma, a munkahely megbecsülését. —A kölcsönös elkötelezettséget kívánjuk erősíteni az utánpótlás-neveléssel is. Szakmunkásgondjainkat házon belül igyekszünk megoldani. Jelenleg 900 ipari tanulónk van, ez több mint a fizikai dolgozók létszámának a harmada. Ennyien dolgoznak tanműhelyeinkben, ennyinek adunk ebédet, ennyi fiatalt neveigetünk 14 éves korától, és mintegy a felével tanulmányi szerződést kötöttünk. Hatalmas áldozat, nagy felelősség. Kérdezhetné, mi végre, hiszen még így sem tudjuk megnyugtatóan rendezni munkaerőgondjainkat, állandó hiány van például a klasszikus építőipari szakmákban is, kevés a kőművesünk, az ácsunk. De csak így látjuk biztosítva, hogy középületépítősöket nevelhetünk a nálunk tanuló-dolgozó fiatalokból. És ha a szerződött tanulóknak csak a fele itt kezd dolgozni, és negyede tartósan megmarad nálunk, már akkor megérte. OSZLAY ISTVÁN Aközelmúltban üzemtörténészek egy csoportjával a Népligetben jártam. Alkalmi kísérőnk, Pesti László, a Fővárosi Kertészeti Vállalat népligeti üzemegységének kertésze túltett a hivatásos idegenvezetőkön: tájékoztatója nagy tudásról tanúskodott. Ha az volt a célja, hogy újabb híveket szerezzen a Népligetnek, akkor ez, legalábbis az én esetemben, sikerült. A kitűnő szakember, dr. Radó Dezső Budapesti parkok és terek című könyvében azt írja, hogy a főváros gondozottrendezett nagyparkjai mellett a 112 hektáros Népliget szegény rokonnak tűnik, s ez igaz. Nem osztom viszont azt a nézetét, hogy csak ilyen „rendezetlen" állapotában őrizhetjük meg annak, aminek szeretnénk: valamennyiük üdvét szolgáló zöldterületnek. A rendezés, kétségtelen, jelentheti a civilizáció térhódítását, de jelentheti a nemkívánatos tendenciák megállítását, a zöldterületek „felszabadítását" is. Ez év január elsejétől kitiltották a gépjárművezető-képzést a Népligetből, s jövőre a vizsgáztatásnak sem lehet ott helye — ez felér egy győzelemmel, jóllehet, sok-sok ilyen „hétköznapi" intézkedésre volna szükség az emberi környezet és a természeti értékek védelmében a Népligetben is. Tudomásom szerint a Népligetnek nincs érvényes rendezési terve, sőt, érvényes hivatalos térképe se. Tudom, elkészítésük nem kis költséggel járna, de olyan befektetés, amely sokszorosan megtérül. A Népliget története a középkorból eredeztethető. Mint Kézai Simon említi, IV. Béla király 1244-ben adományozta Kőbányát — Kőér néven — Pest városának. I. Lipót császár 1703-ban kiváltságlevélben megújította a város tulajdonjogát. A terület mezőgazdasági művelésre alkalmatlan volt, mert futóhomok borította. A futóhomok megkötésére 1855-ben akácfákat telepítettek, de a kedvezőtlen talajviszonyok és a vízhiány miatt a legtöbb facsemete elpusztult. Néhány akácfa a mostoha természeti adottságok ellenére napjainkig megmaradt. Temérdek fáradozásba került azonban, míg a pusztaságot ligetes területté változtatták. 1860-ban nevezték el Népkertnek, később Új-Városligetnek. Egy városi tanácsos javasolta 1868-ban az elöljáróság-18