Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - TÉKA

téka VATHY ZSUZSA Itthon vagyok Ez a Pápa, ez a Pápa... mondaná Mikszáth, és mondjuk mi, hogy hetykélgetett mindig ott a Bakonyalján! Vár, kastély, elszánt prédikátorok, kollégium, barokk bencés oltár, a távoli falukig áttekintő, sisakos tornyú nagytemplom, a vetélkedés lihegésében félresikeredett új, református templom, dohánygyár, hol a szivar sodrása közben szent énekeket zengenek a munkásnők, mert meglepő, de ebben a kálvinista Athénban elenyésző volt a reformátusok száma, alig több kétezernél, még a zsidók is többen voltak, mégis szellemi központ lett, iskolaváros... vízimalmok, körülöttük mérges komondorok, a Tapolcán kivájt teknőben hajózó gyerekek, pingpongütő az evező, eszükbe se jutnak a gályarab ősök, az uszodában trambolin, a strandon csúszda, Turczinál jobb a fagylalt vagy a Katulánál?... a Petrutznak új kapusa van, tiszta fekete a meze... a nyári égen ejtőernyők bomlanak ki, virágok szállnak lecsukódó szemünkre... Jókai, Petőfi, Mikszáth, Bocsor professzor, színház, hol Jászai Mari is szavalt, Tóth Sándor a képeivel... miért hetvenkedik ez a semmi város, melyről éppen a regény időszakában, a második világháború után vette le kezét a hatalom, s lett belőle igazán semmi, a Tapolca is elapadt... Majd évtizedek múltán kezd újra föléledni, lassan szívósan, a kisvárosok öntudatával és józanságával megőrizve a magyar gazdasági és szellemi életnek annyi értéket adó kisvárosi jellegét, otthonosságát. Mindezt el kellett mondani — éppen a könyv ihletésére —, mert erről a városról, a világról, „amelyben minden tárgy olyan fontos volt" — szól Vathy Zsuzsa legújabb, önéletrajzon alapuló regénye. Az iskolák államosítása előtti vakációt tölti otthon a főhős, a tizenhárom éves kislány, aki idegenben, apácák felügyelete mellett, kollégiumban nevelkedik. A téma ismerős, a banalitások unalma ásításra késztetne bennünket, ha nem igazi íróval lenne dolgunk. Vathy Zsuzsa könyvét nem lehet letenni. Mert sodrása, hangulata van, szíve van. Neves írónőink annyi zord keménysége után jólesik ezt kimondani. A regényben alig történik valami, mégis — ez a művészet — rengeteg minden történik a nagyszerűen jellemzett apával, anyával, a kislánnyal és öccsével. A pedikűrösnőnek a szomszéd szobából áthallatszó szava a kert végében bánatosan fel-felröffenő disznó betegsége miatti aggodalom, az ügyvédi irodában panaszkodók toporgása, még a nyári hőségben megálló harangszó is rengeteget mond el korról, emberről. A kastélyparkban álmodozó kislány finom ösztönével felfogja a család, a társadalom alatti dübörgéseket, erre egyébként saját bizonytalan helyzetükön kívül a szomszédokat ért törvénytelenség is rádöbbenti őket, a nyári idillt már a feszültségek drótjai szabdalják. Lehet, hogy egy-egy dialógus erőltetettnek tűnik, gondosabb szerkesztéssel el lehetett volna kerülni néhány apróbb anakronizmust, valószínű, hogy ennek a regénynek az ikerpárja, Az ősi háztető, melyben ugyanezt a családot látjuk csak más nevekkel és a hatvanas évek elején, mondom, valószínű, hogy ez a korábban keletkezett mű összefogottabb, markánsabb, több humor van benne, de az Itthon vagyok mégis igen közel kerül az olvasó szívéhez, értelméhez. A könyv lírai realizmusa a főhős kislány álmait úgy ötvözi a hétköznapi valósággal, hogy az álmok, a vakáció ezüstkék szabadsága mindvégig fölöttünk lebegnek, részesei leszünk ennek a lebegésnek, ugyanakkor a kapualjban a családdal együtt morzsoljuk a kukoricát a hízóknak. Ismét kiemelem a témát, a környezetet: egy vidéki értelmiségi család háború utáni küszködéséről nem sokan írtak, nem volt divatos téma, hiszen megpendítésekor rögtön sokféle húr szólal meg, nem minden fülnek kedves hangon. Vathy Zsuzsa érett művészettel és éles szemmel tekint vissza erre a korra. „Már tudom — vallja — hogy a kettő, a képzeletbeli és a valóságos ugyanaz. Szüleink, a mások szülei, az ismerősök... akik túlélték az elmúlt negyven-ötven évet, és azok is, akik nem — valamennyien hősök. Igazi hősök vagy igazi gonosztevők." Hoz/á az igazi hősök állnak közel. A szürke, szenvedő, sokszor kisemmizett, de a dolgukat végző, álmaikat megőrző emberek. (Magvető Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ Magyarországi művészet 1300-1470 körül Két, igencsak vastag, terjedelmes, súlyos kötet. Az egyikben majdnem ezer oldal szöveg, számos rajz, félszáz színes reprodukció, a másikban kétezer fekete-fehér fénykép. Húsz jeles szakember többéves munkája, tudományos intézetek hazai és nemzetközi méretű összefogása eredményeként a közelmúltban megjelent a nyolckötetesre tervezett, magyarországi művészettörténet második kötete, amely az 1300-1470 közötti időszakot mutatja be. A címben ritkán szereplő „körül" szócska azt jelzi, hogy lényegében annak az időszaknak a művészetéről van szó, amely az Anjouk trónralépésével kezdődik, a végpontot illetően pedig Mátyás uralkodásának első felét foglalja magába — s jelzi azt is, hogy a művészeti folyamatok kezdete és vége nem köthető pontosan más, mondjuk, politikai vagy gazdasági szempontból kiemelkedően fontos időpontokhoz. Könnyebb volt a behatárolás a sorozat megjelent két kötetének esetében, az 1890 és 1919, illetve az 1919 és 1945 közötti időszak tárgyalásakor. A millenniumra való készülődés, az 1919-es események, majd az 1945-ös fordulat politikai, gazdasági, művészeti szempontból egyaránt alapvető viszonyítási pontokat kínált. A mostani — a történetiséget illetően második, a megjelenés sorrendjét tekintve harmadik — kötet abból a szempontból is sajátos feladatok elé állította a szerzőket, hogy a tárgyalt korszak hosszú ideig kevésbé volt fontos a kutatás számára, mint, mondjuk, a korábbi évszázadok — az Árpád-kor — művészete vagy azok a jelenségek, amelyek 1470 után bukkantak fel: a magyarországi reneszánsz emlékei. A fontos részmunkák ellenére nem rendelkeztünk a korszakot egészében tárgyaló művekkel. S persze annak ellenére, hogy igen jelentős műalkotások maradtak ránk e korból — a gótikus székesegyházaktól kezdve a szobrokig, ötvöstárgyakig, kódexekig. Erről egyébként a közelmúlt nagy kiállításai — a Nagy Lajos, a Zsigmond-, a Mátyás-kor művészetét bemutató tárlatok — is meggyőzően beszéltek. A kötet a hazai és a külföldi kutatás eredményeit egyaránt hasznosította. A csehszlovák, román, osztrák, szovjet, jugoszláv területeken lévő emlékeket a legtöbb esetben 1914 óta nem dolgozta fel a hazai kutatás, a helyi szakemberek viszont számos jelentős tanulmányt, összefoglaló művet publikáltak. Az eredmények felhasználása nem egy esetben intézményi együttműködést is jelentett. Az eredmény: a magyarországi művészet jeles korszakának bemutatása jól tagolt, áttekinthető műben. Az első rész általános kérdéseket tárgyal, a második részletesen bemutatja az emlékeket. A késő klasszikus gótika, a közép-európai stílus, az internacionális gótika, a késő gótika első szakasza képezi egyegy fejezet tárgykörét. Az elemző szövegrészt gazdag irodalomjegyzék, igen jól használható mutatók egészítik ki, így akár egyegy kirándulás előtt vagy után egy-egy emlék részletesebb megismerését is elősegítheti a kötet. Azok is gazdag tény- és képanyagot találnak a könyvben, akik a városon, Budapesten belül kívánnak felfedező útra indulni. A 13. században fejlődésnek indult Buda építkezései e korszakban folytatódtak. A templom-és városépítés, Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond korának palotaépítkezései ugyanúgy helyet kaptak a könyvben, mint az épületekhez kapcsolódó plasztika bemutatása. A Zolnay László által leltárt szoborlelet a Zsigmond-kori művészet legfontosabb emlékei közé tartozik, a kötet az úgynevezett lágy stílus közép-európai csoportjához sorolja, a távolabbi párhuzamok között pedig alsó-rajnai, brüsszeli, brabanti példákat említ. Ahogyan a kor legtöbb fontos emléke esetében, a gótikus szoborleleteknél sem várhatunk végleges meghatározást, műhelyt, mesternevet. Számos kérdésre majd talán az idő adja meg a feleletet. Az viszont bizonyos, hogy a korszak magyar művészete dél és észak, kelet és nyugat felé egyaránt nyitott volt, olasz, cseh, osztrák, sziléziai, francia hatások egyaránt érvényesültek a Kárpát-medencében, ugyanakkor jeles művek vitték a magyarországi művészet hírét más országok felé. Az adatgazdagság mellett e nyitottság, kölcsönhatásrendszer érzékeltetése jelenti a Marosi Ernő által szerkeszetett kötet egyik legfontosabb értékét. (Akadémiai Kiadó) P. SZABÓ ERNŐ 46