Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Horváth Péter: Egy város meséi

Horváth Péter EGY VÁROS MESÉI látogatás A füzekkel szegélyezett kavicsút hurkot vetett a padon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányába, amerről tereferélő, ingujjas látogatók özönlöttek befelé. A napfény felszikráztatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait. Az idegosztály szürke, rácsos ablakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicsútra. Körülnézett, beleszagolt a virágzó akácok illatától terhes levegőbe, csettintett, és odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elégedetten, és lehuppant melléje a padra. Az öregúr nem változtatott a tekintete irányán, takarékos mozdulattal emelte szájához a cigarettáját, nikotinsárga ujjai megremegtek, ahogy leszívta a füstöt. — Nem baj, nem baj! — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Magának hamarabb vége lesz! Újabb csapatnyi látogató érkezett, összegyűltek a kavicsút elején felállított eligazító táblánál, átböngészték a kórház térképét, majd lendületesen indultak a meglelt irányba. — A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehetek! Magam fogok borotválkozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol... Jó hosszan kell pamacsolni. Tudja, én mindig tégelyes borotvakrémet használok, és késsel borotválkozom odahaza, nem pedig pengével. És timsót használok utána. — A kövér jóízűt nevetett, simára borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől. — A timsó aranyat ér — jelentette ki, és rábólintott. — Persze, magának aztán beszélhet az ember. Az öregúr elnyomta a cigarettáját, leütögette róla a maradék parazsat, és zsebre tette a csikket. — Jellemző! — húzta el a száját a kövér. — A zseb nem hamvveder, és a lélek nem köpőcsésze. — Kihívón bámult a padszomszédja arcába. Az öregember tekintete nem rezzent, állhatatosan figyelte tovább a bejáratot. — Vár! — biggyesztette le ajkát a kövér. — Maga mindig csak vár! Miért nem vesz példát rólam? Én senkire se várok. Pedig hozzám aztán jönnének! Minden nap itt lebzselne körülöttem az egész család, csakhogy én megtiltottam nekik, hogy eljöjjenek! De meg ám! Megvagyok én egyedül itt! Remekül megvagyok... A fiatalember strandpapucsban, rövidnadrágban és színes trikóban érkezett. A vállán könnyű sportszatyor himbálózott, a haja szőke volt és rövid. Amint a kapun belépett, az öregúr mindjárt észrevette, de az arckifejezése cseppet nem változott. — A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek! — közölte a kövér. — De magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hipochondria! Az is betegség? Ha a felesége őnagysága nem pénzeli le a Rácz doktort, magát az első héten kipaterolták volna! De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs! Kérdezzen meg akárkit az osztályon, mind azt mondják! Mint egy emberi roncs! — Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az öregúr elé, megfogta a kezét. — Hogy van? — Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se! Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a süteményeket. — A nagymama küldi. Isler és franciakrémes. Amit szeret. Az öregúr mozdulatlanul bámulta a bejáratot. — Kanalat hozott? — kérdezte a kövér, és elvette a padra tett süteményeket. — Csak megrohadna ebben a korai melegben. Ez egy hete nem eszik — biccentett csámcsogva az öregúr felé. — A nagymama nem tud jönni, fájnak az izületei — mondta a fiatalember, és egy cseppet elpirult. — De csókoltatja magát, és nagyon várja haza. — Ugyan! — huhogott a kövér, és megtörölte a szája szélét. — Az islert is megeszem, mielőtt elolvad. A fiatalember leereszkedett a padra a nagyapja mellé. — Fél órám van — mondta. — Szeretnék kimenni az uszodába, amíg így süt a nap. — Helyes! — cuppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett ismét az öregúr felé —, meg vannak számlálva a napjai. Egész nap csak ül itt a padon, hiába magyarázza neki a Rácz doktor, hogy csak az pusztul el, aki megadja magát. Rendben van, ha úgy vesszük, kalap szart ér az egész. — A kövér egymás után lenyalogatta ujjairól a csokoládét. — Az ember jól-rosszul átvergődik az életén, dolgozik három helyett, aztán egyszercsak itt találja magát egy padon, kétnaponta borotválja egy balkezes borbély, mert ezek itt nem adnak kést a kezünkbe, az ajtókról leszerelik a kilincset, kimérik a séta idejét, ránkoltják a villan vi, és ha az ember véletlenségből benyúl egy nővér szoknyája alá, feljelentik a főorvosnál. — Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember, mintha a kövér padszomszéd aző gondolatait tolmácsolta volna. — Itt mindenki jót akar magának. — Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna. A fiatalember most rápillantott: — Ez azért nem egészen így van. — Nem?! — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszercsak arra ébred otthon, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipőméret. Én, kérem, bevettem egy félkiló altatót, de kimosták a gyomromat, mert a feleségem kihívta a mentőt! A maga nagyapja meg addig járt a körzeti orvos nyakára a különféle nemlétező panaszaival, amíg ide nem paterolta a családi tanács. Gyümölcslét nem hozott? Kiszáradt a torkom. A fiatalember előhalászott a sportszatyrából egy narancsleves flakont és egy műanyag poharat. A kövér töltött magának, ivott, azután felállt a padról, és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek, járok egyet — közölte. — A Rácz doktor szerint a séta jót tesz. — Néhány lépés után visszafordult. — Az élet reménytelen, de ha nem remél semmit az ember, kibírható. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon timsót. A timsó remek dolog. — Kacsázva szökellt ki a kavicsút vetette hurokból az idegosztály szürke, rácsos ablakú épülete felé. A nap észrevehetően feljebb kúszott az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember felszedegette a sütemény morzsáit a padról, összehajtogatta a selyempapírt. Nem tudott mit mondani. Tudta, hogy az öreganyja türelmetlenül várja már a telefonhívását, hátha elpatkolt végre az öregúr. Maga elé idézte az öreganyja képét, akinek kék foltokkal teli rózsaszín bőrét vizes vattacsomókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, kis szerencsével talán születhetett volna olyan családba is, amelyet nem a gyűlölet tart össze eltéphetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő maga oly féltve dédelget a szívében, mint valami felbecsülhetetlen zálogházi értéktárgyat. Érezte ugyan, hogy előbb-utóbb meg kell válnia e kölcsönzött kincstől, és választania kell a gyűlölet és a szeretet között, de hát az ősz még messze volt, s körötte szédítőn ragyogott az akácillatú tavasz. Felállt, megcsókolta az öregember borostás arcát. — A jövő héten újra eljövök — mondta derűsen. Az öregember most sem válaszolt, tekintete rendíthetetlenül függött a távoli kapun, amely nem hozta el a feleségét immár hatodik hete. Ahogy a térképtábla mellől visszanézett rá, a fiatalember úgy érezte, hiába igyekszik, soha nem tudja elfelejteni azt a hajlott hátú, frottírköpenyes alakot, a homorú, várakozásteli arcot, amely, akár egy kiszáradt napraforgó, mozdulatlanul mered a kapu felé. Arra gondolt, bármerre menekül is, az az arc mindig utána fordul azzal az iszonyúan tanácstalan, kiszolgáltatott tekintetével, mintha őtőle várna választ kimondatlan kérdéseire, amelyekre hatvanöt év nem tudott felelni. — Ostobaság — mondta magának, és megszaporázta a lépteit. 35