Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Rába György: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Külvárosi köd A higanygőzzel fiatalított gázlámpák gyöngyházfényében derékban félbevágott alakok imbolyognak. Törékeny koponyájukat zsebre dugták, csomagban hazaküldték, nehogy koccanáskor széthasadjanak. A fél emelet magasan kezdődő sötétben poroszkáló szívek erősödve, távolodva harangoznak. Egy hang elgurul, botladozik, messzi kolompszó szirtek között. A homály beszéde, hangok világossága. A kószálok pirkadatkor magukra húzzák mellkasukat, nyakukra illesztik arcukat. Elterelik a figyelmet, nehogy harangjátékuk egyéni dallamáról fölismerjék őket! Ezek az igazi boldogok! A nagyváros idegközpontjában surranok többé már nem vehetik le orcájukat, a kóválygó szívek össze-vissza bongnak. Itt is, ott is összeroskad egy járókelő, akit eltévedt vágy talált el. A sarki koldusok sebezhetetlen sorsot kéregetnek. Kalapjukba időnkint ál-létet hajítanak. Otthon az adomány békává változik: brekegve ugrándoznak a döngölt földön. Cinkeuralom Hat négyzetméter. Kamasz koromban tértem itt először álomra. Fák órája írta ablakomra az idő forgását, — hárs, vadgesztenye, gyümölcsfák, még egy jegenye is: zölddel, sárgával, feketével, fehérrel. Illatok harangoztak vigalomra, gyászra: mézesen bódító, nyálkahártyát lázító, sejteket összehúzva eszméitető. Az ég széles csíkján szárnyak percmutatója, a térben madárhangok óraütése, csilingelők és öblösek. Pirkadati rigófeleselés, seregélyek szürkületi surrogása. Amíg az éj, folyvást zsinatolnak. Fákon gubbasztó seregélyek az éjszaka vízesése. Ezrekben mért napfordulat. Befülledt már a kisszoba. Kitárom az ablakot, kihajolok az esőben hült levegőre, mélyre szívom a korhadó levelek üzenetét. Megborzongok, becsukom az ablakot. Bent cinkék ugrálnak körülöttem. Szénsötét csákójukat billegetik, gavallér mellényük citromfényét villogtatják, nyakkendőjük ünneplő árnyalatú. Szárnytollaik olajtompa csíkjai talán a szolgálati időt jegyzik. Ennyi meg ennyi esztendő az emberszennyes budai hegyekben, a kikarózott, agyoncicomázott szigeten. Csőrrel a világosság felé topognak, kopognak. Élükön a cinketábornok, tollazata zsenge saláta színű, termete kakukké. Alighanem egy másik cinkebolygóról rendelték ide új honkeresőnek. Azért tévedtek szobámba, hogy benépesítsék a kései éveket? Vagy elfoglalták odúmat, és a cinkék fogságába estem? Még nem tudom. De az egyik zugolyban megpillantok egy őszapót. Ezüstös fején a pihék szemem láttára borzolódnak. Borbélyhoz kellene küldenem. A zárt szobában heves a léghuzat. Hegymenet Az ablakokból napraforgó koponyák kókadoztak. A kövezeten egyensúlyoznak lépteid, egyik kezedből esőt, a másikból napsütést szórsz a magasba. Ki sejti, mikor melyiket kapod el, te mutatványos? Láthatatlan a percjövendő, álruhás éjszaka. A mindennapi, betevő kalandért. Fogaskerekűre pattansz. Emelkedőben, méterről méterre a város vetkezi mértanát. Minden megállónál a mesébe lépsz. Erdei iskola: a fák példáján emberesedel, fecskék csivitelése okosít. Orgonás: fehér és lila társak mézillata kérdez és közöl. De ha lejtmenet után, végállomásról kapaszkodol fölfelé, vöröstéglás tanoda ablakán keresztül nyűtt iskolapadok ásítanak rád, megrozsdásodott virágfürtök és kátyúk morzejelei szaggatják meg az aszfalt csillogását. Miért nem fordítottad égnek a kerti locsolót, hogy jégcserepek zúduljanak a sétálókra? Lődözhetnél napfényt is föléjük, hogy hajuk lobbanjon lángra. Jobb lett volna a napokat postai levélként egymásra rakni. Feladó nincs rájuk írva. Beszél a föld Ez volt a tűzkő regéje alámerültem érte oda hová minden élő leszáll ha kövesedő nappalai húzzák s homályosul a valahai táj a szem-nem-látta mélyből hoztam is neked forrósító üzenetet hogy engem kövess nyomomba eredned önkioltva önfelejtve érdemes fülelned a földübörgő beszédre hallgasd a föld vallomásait 34