Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Rába György: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Melyik nagyváros lakói ébredhetnek manapság arra, hogy központi fekvésű, földszintes lakásuk padlóját hajnalban egy vaddisznó túrja? Pedig ez történt a közelmúltban az Oktogon közelében. A vaddisznó ezután akár a kisföldalattin utazhatott volna épp csak három-négy megállót, és a Belvárosban találja magát. Szülőhelyemnek, Budapestnek varázsát ez a sokarcúság adja. Megvan benne a központ, a City nemzetközi csillogása, de ezt a pompázó városmagot Európa egyik legnagyobb folyójának sodra kiséri, a Dunának lábunk alá, kezünkhöz szelídített hullámaival egy ritmusra bóklászhat a parton bárki. A folyam hatalmas utaztató. Hajókat hord a hátán és képzeletben velük együtt ragad messzi vidékekre. A Gellért-hegynek a habok fölé hajló sziklája a zabolátlan föld bűvöletével borzongat, és ha tekintetünket a még megmaradt budai erdők felé vetjük, a zöld tenyészet a kalandra hívó élővilág illataival izgatja nyálkahártyánkat. A kék buszok valamelyikén a város szívéből még ma is fél óra alatt kényükre-kedvükre növő fák és szabad állatok társaságába kerülhetünk: harkály kopácsol, poszáta fuvolája csendül, a magasban ölyvek keringenek, és a távolból egykedvű gondviselőnk, a kakukk számlálja megnyugtatóan napjainkat. Aki letér a kitaposott ösvényről, még őzet is ugraszthat a sűrűből, és akkor ketten töprenghetnek: ki riadt meg a másiktól? És mindez még Budapesten történt velünk. A teremtő kép/elet erejére vall, hogy bármerre járjunk, egy perc alatt képesek vagyunk beleélni magunkat a környezet sugallta életformába. A világvárosoknak voltak és maradtak falusias negyedei, ahol a földszintes házak, zsalus ablakok, zsindelytetők, az utcára rakott kávéházi-vendéglői asztalok az együvétartozás családias ábrándját keltik; ebben a környezetben még az álom sem veszhet el nyomtalanul. Az okos párizsiak modern és műemlék negyedeik közé ölelték a Montmartre-t, ezt a kis falut, noha eredeti meghittségét mára a pénzéhes idegencsalogatás kikezdte. Mi viszont rövidlátó nagyzolásból még a két háború közt leromboltuk a Tabánt, mely a főváros halk komázásra alkalmas, belső falva lehetett volna — Óbuda már csak egy szegényesebb kisváros képét mutatta, a város nem vesztett akkora lélekcserére ihlető környezetet vele, mint a Tabánnal. De azért mindkét part csavargója ráakadhat itt is, ott is csöndes zugokra külső Angyalföldön vagy Erzsébeten, Farkasrét régi, kertes utcasorain vagy azon is túl, az Ördög-oromtól délre, ahol a homlokig érő tetők alól sültalma szaga csap meg, a ropogós hóval feleselő dunnák zizegése hallatszik, és a házikók körül hallgatag jószágok, gyümölcsfák hízelegnek gazdájuknak alakjukat, színeiket váltogatva, és ritka ízeikkel avatnak ünneppé rongyos napokat. Budapest azokhoz a városokhoz tartozik, ahol ki-ki, halandó határai közt, egy napra, pár órára legalább, lélekben megmásíthatja a sorsát. A pesti aszfalt vándora a keresztutcák ablakán át a hegyeknek tisztelt dombokra pillantva a leküzdhető magaslatok kihívását érzi, és a csúcsokon túli kisebb csodákról képzeleg. Aki meg egy budai magaslatról, a Normafától, a János-hegyről vagy Savoyai lóugrató szobrának talapzatáról hunyorog az ügyesen egymáshoz rendezett játékkockákra, a világteremtés gyermeki kölcsön örömét éli át. De ha valaki a múlt századba akarja visszavetíteni magát, az Ó-Lipótváros puritán, mégis nagyságos homlokzatú házai közt őgyelegve, két embernyi mennyezetek alatt, repeső várakozások korába révedhet vissza. Ha meg belép a Várnegyed valamelyik házának kapuján, és behúzódik egy gótikus ülőfülkébe, középkori vendégnek gondolhatja magát, akit a hívó szóra odabenn éppúgy fogadhat roskadó asztal, mint hegyes tőr. Az óbudai autóbuszról vagy villamosról leszállva pedig az amfiteátrum falai mellett évezredekkel korábbi fegyvercsörgés ütheti meg a fülét. Válogathat: a római páncélok csattogását hallja-e, vagy néhány századdal közelebb a mához a honfoglalók tegezbeli nyilainak zörgésére döbben. íme, Budapest sok arca közül találomra egy mustra. Noha városom nem vetekedhet a múlt egy-egy varázsos darabját fölidéző toszkán, francia, belga, rajnai testvéreivel, de még az arany Prágával s az egyik orcájával előkelő, a másikkal nótázó Béccsel sem, az emberi szellem meglelheti itt a környezetnek azt a szaunáját, amely azt érezteti vele, minden új nap más, és a változó élet halad előre. Ellenségem az idő Az esztendők zsetonjait elvesztegettem az asztaltól tápászkodom én is nyeretlen makacsul a csupa hit tétjét ugyan mire vetettem Merítgettem arcomat az elfolyó vanba a mostba eszméltessen rá ki lakik abban a láthatatlan egyben s áthullámzott máris a víz a képmás leckéjén a repesetten kirajzolt és letörölt a természet és újra kezdett igazmondó tanúságom kutattam a tegnapi egyet s rettegtem új pillanatképét a sodrásba rendeltetettet visszatekintve mind befent gyolcs sulykolják zátonykövön mit tudhatja mi lesz vele kin áthömpölyög a jelen szerencsejáték folyt magam játszottam meg nyerőre az utolsó esély belőle vesztesből is lehet történelem Arcvonások partitúrája Szarkalábak kivéshetetlen vallomása barázdált vonások mind közelebb a végleges fényt átszűrő nagyítóhoz hogy világgá tárja a sors befejezett partitúráját előadtam hallgatta más belekukkant egyszer-egyszer valaki még akad-e benne egy-két futam csiholni kedvre s nem foghatom meg könyökét hamis ez a hangolás 33