Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Csoóri Sándor

FŐVÁROSI EMBEREK maznak, mint amilyenek e nyelvet, mesterségének eszközét, szerszámát értőn használó író fegyelmezett mondatai. "Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert az ön esszéző munkásságának legpikánsabb vetülete az a bizonyos ellenzékiség. Mondana erről valamit? — Szívesen, de előbb hadd fűzzek még valamit Nemeskürtyhez. Az igaz, hogy amit tizenöt-húsz éve próbáltam eljajgatni, ma már fölpántlikázott szónoklatnak hangzik. Akkoriban viszont kiátkoztak miatta. Kitiltás, letiltás, korlátozás még a legutolsó időkig is. Főként vidéken maradtam meg félelmetes madárijesztőnek. A megyei hatalmasságok előtt. Olvasni semmit nem olvastak tőlem, de rágalmazó körlevelekből rengeteget hallottak rólam. Persze könnyebb volt egy ismeretlen, mitologizált alakot kiáradó indulattal szidni, mint befelé fordult lélekkel azt vizsgálni, hogyan is áll valójában a nemzet szénája, a kisebbségi magyarság ügye, s más hasonló gond. Ma már hivatásszerűen soroljuk azokat a nyavalygásainkat, amelyekről tizenöt éve még tilos volt beszélni. Kö/ben nem vesszük észre, hogy sodró, felszínes szájalásunkkal nem elmúlasztjuk, csak elkábítjuk bajainkat, és elevenen eltemetjük őket. Az unalomig csigázott igazmondás ugyanúgy leszerelhet egy népet, mint a legszigorúbb tiltások. Cselekvőképességünk helyett az egykedvűségünk növekedik csak. Nincs mit szépíteni magunkon: lidérces körben forgolódunk. Valahol át kell szakítanunk ezt a kört, és ki kell törnünk belőle. Ellenzékiségem tehát nem más, mint kitörési kísérlet. Valljuk be: az ellenzék fogalma nálunk éveken át folyamatos félelmet keltett. Mintha valamilyen ősbűnt takart volna. Az ellenzék, ugyebár, áskálódik, bomlaszt, akadályoz, aláírásos merényleteivel, az erkölcs terroristájaként, megzavarja a közmegegyezést. Csupa lesújtó vélemény. Türelem és jó idegrendszer kellett hozzá, hogy a rágalmakat elviselje az ember. Tudniillik más logika szerint egy valamire való társadalomban az ellenzék nélkülözhetetlen. Hogy szokták mondani? Aki egy-egy kérdést csak a saját szemszögéből ismer, nem ismeri igazán. Ez természetesen nemcsak az egyénre, hanem a kormányzó hatalomra is érvényes. De nézzük más oldalról is a kérdést. A filozófia és a történelem oldaláról. Változtató gondolat eddig az emberiség történetében még soha sem pattant ki a tömegek agyából. Csakis az egyénekéből. A tömeg lehet erős, hatalmas, lehet forradalmi, de eretnek soha. Ez a tény önmagában is az ellenzék „ősjoga" mellett érvel. Hiszen, ha a változások és a változtatások kényszere az egyénekben érik be, akkor ezek az egyének kezdetben még annak a közösségnek is ellenzékei lesznek, amelyet meg akarnak váltani. Emlékszem, amikor 1977-ben harmincnégyen aláírtuk a cseh chartások melletti nyilatkozatot, többen még a barátaim közül is elhúzódtak tőlem. Minek kell Csoórinak szövetkeznie a radikális ellenzékkel és beleavatkozni egy szomszéd ország belügyeibe! Magyaráztam volna meg nekik, hogy nem csupán a csehek melletti kiállásról van szó, hanem a közép-európai értelmiségiek autonómiaigényéről? Épp arról, hogy ellenzék nélkül tökéletesen eltompul majd a társadalom? Sajnos még írók is akadtak, akik ilyen-olyan „ugrálásaim" és „fenegyerekeskedő" viselkedésem miatt elborult homlokkal néztek, holott a sejtjeikben ott kellene élnie a tapasztalatnak, hogy minden jó író ellenzéki. Hiszen minden új művet a valósággal szembeni ellenzékiségből lehet csak megteremteni. Manapság a világot általában bemutatják az embernek: tévében, képeslapokban, filmekben. A bemutatás gyakran csak fölmutatás. Nem véletlen, hogy gyorsan ki is oltódik a képe bennünk. Saját tapasztalatból tudom, hogy az írás, az irodalom akkor áll meg a lábán, ha ellentétbe kerül a valósággal. A valóságból ugyanis hiányzik a hit. írni pedig anélkül lehetetlen. — Úgy érzi, enyhült valamit az ellenzék elleni harag? — Föltétlenül. Tíz évbe került, hogy egyik-másik kormányférfi kijelentse: szükségünk van ellenzékre. Egyelőre, persze, csak szóban. Teret egy tenyérnyivel se kap nagyobbat, mint eddig. Mindent a tíz körmével kell kikaparnia. Sebaj. Az ellenzék tudja, hogy ezt a világot fölülről hozták létre, és már nagyon itt van az idő, hogy alulról is létrehozzuk. Ehhez azonban lap kell, önálló lap, amelyben a szellem szívósan és folyamatosan gyakorlatozhat. Mindnyájan ismerjük John Stuart Mill gondolatát: „Senki se kívánja, hogy a cselekvés éppolyan szabad legyen, mint a vélemény." De ha ezt elfogadjuk, méltányos az volna, ha a véleményalakításban nem korlátozna bennünket hatalom. Igen, ez volna a méltányos. Csakhogy ez kisdiákos ábránd. A hatalom lélektana ennél görcsösebb, gyanakvóbb. Legalább negyedszázada figyelem, hogy a hatalmon lévők az értelmes, okos embereket elfogadják, de ha valakinek a jelleme és a tartása ugyanolyan erős, mint az esze, azt nem. Az ész ugyanis kisajátítható és fölhasználható. A jellem soha. Vagy ha igen, azzal már el is vérzik. Mit akarok ezzel érzékeltetni? Azt, hogy a politikusok egyoldalúságukkal magukat gyengítik. Régen egy politikus akkor is nagy maradhatott, ha vesztesként végezte. Gondoljon Kossuthra, Széchenyire, Deákra, sőt, bizonyos összefüggésekben megemlíthetem még Tiszát is. Mert küszködésükben nagy emberi erényeket tudtak mozgósítani. S ezek mint a drámai hősök, összeomlásukban is őrzik akaratuk nemességét. De egy politikus ma csak addig politikus, ameddig hatalmon van. Abban a pillanatban, ha elveszítette hatalmát, nem ért már semmihez. Még a hatalomhoz se. — Lassan kifutunk az időből, és a költészetről nem is beszéltünk. — De emlegettük. És ha nem „kevertük is hírbe", azt gondolom, folyton a szomszédságában jártunk. Beszélgetésünk rejtett alapszólama: a szellem és az erkölcs autonómiateremtése. A hiteles személyiség jogainak a kiharcolása. És a költő enélkül elképzelhetetlen. A költészet is. Az ön által emlegetett utolsó kötetemben, a Készülődés a számadásra-ban, van egy nagy terjedelmű tanulmányom a költészetről. Egyik fejezet részlete a személyiség és a személytelenség viszonyát boncolgatja napjaink lírájában. A vita a romantika kora óta újra meg újra fölparázslik. Lehet, hogy mai körülmények között Illyéssel, Nemes Nagy Ágnessel s másokkal a személytelen költészet mellett fejtek ki „esztétikai propagandát". Most azonban a személyesség mellett szavazok. Nem az individuum hiú öntudata mellett, hanem az ÉN önmagát kereső, önmagát megvalósító, önmagát másoknak fölkínáló erkölcse mellett. A civilizáció, a politika egyre inkább fölibe keveredik az egyénnek és eltompítja benne a nagyság, a szeretet, az erkölcs iránti fogékonyságot. Pedig látni ma az tud, aki szeretni tud; aki éles fényben meg meri nézni saját magát is, aki nem fél kölcsön adni arcát egy szenvedélynek, aki szorongva bár, de személyesen kockáztat hétköznapi életében is. A személytelenség észrevétlenül fenyeget és észrevétlenül hódít korunkban. A költőknek, a személyesség szakembereinek szembe kell szállniuk vele. Az egyes szám első személy az ő esetükben nem önmutogatás, hanem megtestesülés. Egy soha meg nem ismétlődő konkrétság. Talán, ha nem láttam volna a valóságban s dokumentumfilmeken a háborús elszemélytelenedés tömérdek áldozatát: a meztelenül gödörbe dobált halottakat s később a diktatúrák tucatképviselőit, valószínű, nem igényelném annyira erősen a személyesség jelenlétét magam körül. Az arcok, a kézfogások hitelét, a szavakét és a művekét is. — Fővárosi embernek tartja-e magát? — Soha nem gondolkoztam ilyesmin. Itt lakom Budapesten idestova harmincöt éve. Elcsalni innen csak az esztergomi dombok csalnak el rövidebb-hosszabb időre. A diófák, az egresbokrok és az akácos, amelyben fácánok kiabálnak. De néhány nap múlva már szököm is vissza ide. Falun, valószínű, már nem tudnék élni. Hogy megveszekedett városlakó lettem, New-Yorkban ébredtem rá. A barátaim mindenáron végig akarták mutogatni nekem a vidéki Amerikát. Lebeszéltem őket erről. Maradtam inkább a „bűnös városban", az emberi képzelet és vállalkozás nagyarányú színhelyén. MÜLLER TIBOR