Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Csoóri Sándor

most eltemethetem a Bakony hegye alá, az árokparti lapulevelek árnyékába, mert vidéken még az igazmondás és a hazudozás lehetősége is kisebb, mint, mondjuk, a fővárosban. „Ha nem akarod, hogy az agyad akkorára összezsugorodjon, mint az aszaltszilva, legjobb, ha elillansz innen, föl Pestre, az egyetemre" — toldta meg szó szerint föntebbi intelmeit. Érveit egy különös ismeretség váratlanul megerősítette. Veszprémben ekkor építették a Vegyipari Egyetemet, és a Népszava leküldte egyik újságíróját, hogy számoljon be az építkezésről. Az újságíró Faludy György volt. A híres Villon-átköltő. Lóránd Imre nemcsakhogy bemutatott Faludynak, de mint fiatal írójelöltet két napra odarendelt mellé: kísérgessem, szolgáljam, szervezzem meg számára az óhaja szerinti beszélgetéseket. Életem nagy ajándéka volt ez a megbízatás. Faludyval a magyar irodalom jött le látogatóba Veszprémbe. Igen, az élő magyar irodalom, hiszen írót addig én legföljebb, ha fényképen láttam. Bizonyára eltúloztam, de kézfogásában ott éreztem Babitsét, József Attiláét, Radnótiét, Illyését. És elejtett szavaiban az ő szavaikat. Kísérgetés közben vettem észre, hogy Faludyt jobban érdekli a régi város, mint az épülő új egyetem. Jobban érdeklik a történelemről tanúskodó falak, kolostorkövek, mint a korabeli versekbe is belekerülő beton- vagy vasgerenda. A lomha mozgású poétából csak úgy áradt a műveltség. Hol a barokk századokról beszélt, hol a magyar középkorról, hol Párizsról. — Ekkor határozta el, hogy abbahagyja az újságírást, és mégiscsak jelentkezik az egyetemre? — Ekkor. Jelentkeztem is a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára, de nem vettek föl, mert — ahogy később megtudtam — rossz pontnak számított, hogy egyházi iskolában érettségiztem. Persze az Egyetemi Orosz Intézetbe szó nélkül fölvettek. Ott nem számított a protestáns múlt. Nem, mert oda szinte kötéllel fogdosták a hallgatókat. Elkeseredésemben jelentkeztem én is, de azt gondoltam, megtanulok oroszul, franciául, és majd fordítani fogok, s így is belekerülök az irodalom világába. Sajnos ez az intézet, a későbbi Lenin Intézet őse, nagyon idegen volt nekem. Még a vakolat is a marxizmus és sztálinizmus törvényei szerint pattogzott le a falakról. Ráadásul a hallgatók közt hemzsegtek a „fölkent lelkületű" besúgók. Alig tudtam megszabadulni a csapdából. Igazi kimentőm a betegség lett. A zajtalanul szervezkedő tüdőbaj. Valamikor tavasszal még vidáman besoroztak katonának, be is váltam, de két héttel a besorozásom után, hirtelen rosszul lettem, s kiderült, hogy zölddiónyi kaverna van a tüdőmön. Szép kis sorozóbizottság, mondhatom utólag. Négy-öt nap múlva már szanatóriumba vittek, Hegyfalura. Jó alpesi levegő várt és végtelen unalom. Fél évig kezeltek itt, amíg fertőző voltam, utána hazaküldtek a szüleimhez, Zámolyra. Épp azokban az őrületbe sodró időkben kerültem haza, amikor a parasztokat úgy forgatták ki mindenükből, mint háborús időkben hadisarccal megterhelt vidék lakosságát. Elvették megtermelt értékeiket, életkedvüket és önérzetüket. Dilettáns, ripacs politikusok és helyi vezetők irányítgatták a falu életét hajmeresztő ostobasággal. Előfordult, hogy az őszi vetés munkálatait — vetőmag hiányában — elhalasztották decemberig. Az, hogy karácsony előtt nem lehet vetni, nem érdekelte őket. A tervet mindenkeppen teljesíteniük kellett. Emlékszem még a dobszóra és a fenyegető utasításra is: minden parasztnak meg kell jelennie fogatostul a határban, hogy elvessék a búzát. Egy apokaliptikus film jelenetei pörögnek le a szemem előtt újra: háromszáz fakó ruhájú paraszt capiat a sárban egymás mellett, esik, kel, vihog kínjában, és szórja tékozolva a magot a vakvilágba, miközben fölöttünk égboltnyi varjú károg, s Iesi sunyin, mikor csaphat le a sár fölé, hogy a legutolsó szemet is fölzabálja. — Ekkor kezd verselni a fiatal Csoóri Sándor? — Verselni már régesrég verselek. Inkább politizálni kezdek ekkor. Nem tudok belenyugodni, hogy az országgal az történik, ami történik. A földek vetetlenek, gazosak. A parasztok szélnek eresztik éhező állataikat, mert levágni tilos őket, viszont nézni se tudják kínlódásukat. Apámékat én tartom el az irodalmi alap ösztöndíjából. Röpiratokat írok versben. E-gyiknek a címe is Röpirat. Ha utólag meggondolom, 1952-ben magáért a címért letartóztathatnának. De akkor ez eszembe se jut. A verseket két folyóiratnak is elküldöm. Mindkét helyről csöndes, fenyegető levél kíséretében kapom vissza őket. Végül egy nyolcoldalas lázító levéllel együtt Illyésnek küldöm el valamennyit: hadd tudja meg, milyen szörnyű világban élünk! Azt hittem, fogalma se lehet róla, hiszen egy sorában se emlegeti. Honnan tudhattam volna, hogy Illyés ekkor már megírta Egy mondat a zsarnokságról című versét... Válaszolni, sajnos, nem válaszolt. Néhány hónappal később Budapesten jártam, s a Fiatal írók Munkaközösségének a tanácskozásán odasomfordáltam mellé, s megkérdeztem tőle: látta-e a verseimet, s mit szól hozzájuk? Láttam — mondta —, de azt tanácsolom, hogy politikai versek helyett írjon inkább szerelmes verseket. Hogyan írjak, ha nem vagyok szerelmes? Akkor is — tette hozzá határozottan. Később értettem meg, hogy féltett. — Mi lett ezekkel a versekkel? — Az 1953-as, Nagy Imre-féle kormányprogram után megjelentek. — Szavaiból azt szűröm ki, hogy a politika szinte indulása pillanatától fontos önnek. Azóta is az? — Sajnos igen. Mien \u/nm? — Azért, mert ha nem töri a cipő az ember lábát, nem is tudja, hogy van lába. De hagyjuk a képes beszédei. Régebben voltak az életnek olyan „magánterületei", amelyeket a politika kikerült. Ilyen volt a család, a baráti közösség, ilyen volt a vallás körülkeríthető világa, a művészet és így tovább. Ma mindezt kisajátította a politika, úgyis mondhatnám, hogy mindenestül államosította létünket. Napjaink korszelleme, például, nemigen ad alkalmat arra, hogy az egyén önmagából meríthessen gondolatokat élete megoldásához. A különféle hatalmak olyan szituációkat teremtenek számára, hogy azokban minden megoldás: a megoldások elodázása vagy kisiklatása. S tetejében a politika típusszerű vagy reklámszerű ajánlatokkal állhat csak elő mindig, mert tagolatlan és ideiglenes. Benne kell hát élnünk nyakig, hogy minden ízületmozgását kiismerhessük és megpróbálhassunk védekezni ellene. Azt már tudjuk, hogy belátásra, örömre, célkitűzésre a személyes szellem képes igazán. S erkölcsi erőfeszítésre is. A politika tehát úgy érdekel, mint valami örök ellenfél. El tudnám képzelni társként is, de ahhoz a politikának csakugyan művészetté kéne válnia. — Egy esszé vázlata is lehetne ez a néhány gondolat, amit elmondott. Nem zavarja a sokműfajúság? Valamelyik méltatója azt írja, hogy verseinek tekintélyes része a magyar irodalom klasszikus értékei közé sorolható, s közben megjegyzi, hogy prózaíróként folyamatosan az élen halad. Hogy kell ezt érteni? — Az ítélkezést ne siessük el. Még a jót se. Van olyan író, akit emel a dicséret, engem lehangol. Klasszikus érték? Dobálódzunk a nagy szavakkal. Ne hallgasson a könnyed kritikusra... De a prózára célzott az imént. Prózát akkor kezdtem el írni, amikor sehogy se ment a versírás. Elsőre megírtam a Tudósítás a toronyból című szociografikus munkámat. Mikor Darvas József elolvasta, csak annyit mondott: neked kell megírnod a korszak nagy regényét. Megvan hozzá a nyelved, a feszültségteremtő képességed, a prózaírókból gyakran hiányzó metafizikai vibrálásod, amely lósörényeket úsztat az égen, halottakat a földben. Kipirultam a dicsérettől és a föladattól, de, sajnos, a nagy regényt eddig még nem írtam meg. — Ha már prózáról esett szó, nagy feltűnési keltett legutóbbi esszékötete, a Készülődés a számadásra. A könyvről megjelent kritikákban, kivétel nélkül, megtalálható jelző: közéleti. Nemeskürty István azonban így ír:,,Szinte csodálkozik az olvasó, miért kísérte felháborodás és botrányra éhes kíváncsiság... e kötet némely háborgásait. Hiszen Csoóri figyelmeztetései ma már napilapok közhelyei, és derűre-borúra nyilatkozó államhivatalnokok meg adószedők is keményebben fogal-31