Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Csoóri Sándor

FŐVÁROSI EMBEREK — Közvetlenebb írót alig ismerek — állapítja meg önről Alföldy Jenő, aki feltehetően jól ismeri, hiszen sokat foglalkozott költészetével, méltatta, elemezte azt. Nekem azonban úgy rémlik, a fenti megállapítás nem vonatkozik Csoóri Sándorra, a magánemberre. Nagyon kevés interjút ad. Miért? — Magánember és író? Elképzelhető ilyen mesterséges szétválasztás? A fogfájás képtelen erre. De ugyanígy képtelen a végzet, a társadalom, sőt, még a szerelem is. Akkor pedig mi se induljunk el a zsákutca irányába. Interjút nem azért nem szoktam adni, mert a bennem izgő-mozgó magánember megakadályozza ezt, hanem másért. Az utolsó tíz évben például azért, mert politikailag nem mindig voltam szalonképes. Ebben az időszakban a Magyar Rádió küszöbét egyszer, a Televízióét egyszer se léphettem át. Soroljam melléjük az újságokat, a hetilapokat, a megszüntetett, régi Tiszatáj kivételével az irodalmi folyóiratok zömét? Nem sorolom. Még utóbb panaszkodásnak hiheti, holott távol áll tőlem. Minden büntetésemet fölemelt fejjel és csöndes mosolygással viseltem: tudtam, hogy jó úton járok. Ha igazságtalanul bántják az embert, általában közelebb szokott férkőzni az igazsághoz. így értettem meg azt is, hogy mért vagyok rossz interjúalany. Interjút többnyire sikeres emberektől kérnek. Az előtérben állóktól, a nagymenőktől. Majdnem az csúszott ki a számon, hogy a profiktól. A világgal és a kétségeikkel tusakodóktól nem. Pedig, hogy mondja Leonardo? Aki nem kételkedik, nem jut messzire... Ne értsen félre: én nem becsülöm le a profikat. Ellenkezőleg: készenlétük, csiszoltságuk lenyűgöz mindig, de tudom róluk, hogy ők a létezés lojalistái, a fölényesek, a nélkülönözhetetlenek, és hogy morális aggodalmaik ritkábban vannak, mint azoknak, akik eleve nem óhajtanak sikeresek lenni. A profik jó részének szárnya van: simábban röpülnek át még a szakadékok fölött is. A magamfajta írónak pedig gyalog kell aláereszkednie mindenféle mélységbe, s ha nagynehezen kikászálódik is belőlük, csupa horzsolódás az élete. — Ha nincs ellenére, ereszkedjünk alá együtt. — Attól függ, hová? — Mondjuk, az ön gyerekkorába. Azt olvastam valamelyik könyvében, hogy idegenkedik ettől is. — Rosszul vagy rossz pillanatban olvashatta. Ötvennyolc évemből negyvenhatot városban éltem s tizenkettőt falun. Vagyis a gyerekkoromat. S meggyőződésem, hogy anélkül a tizenkét év nélkül én semmi se volnék. Ha valaki ezeket a szavakat ejti ki előttem, hogy: víz, folyó, szőlőhegy, kukoricaszár, viola, elsőre mindig az otthoni kút, az otthoni folyó és udvar jelenik meg előttem. Az otthoni holdsütés, amelyben a faluvégi libuúsztató úgy csillog, mint egy lelőtt amerikai bombázó szárnya. Nemcsak a nyelv: a képzeteim is megmásíthatatlanul odakötnek. Bejárhattam, szerencsére, a fél világot: Argentínától kezdve Grúziát, Amerikát, Finnországot, Svájcot, Izraelt, Olaszhont, Kubát, Bulgáriát, s még ugyanennyi országot fölsorolhatnék, de ösztönös összehasonlításaim közben mindig fölbukkantak zámolyi éveim. Fölbukkant érzékeim őskora. Leguuwjára épp a Judeai-sivatagban. Álltunk a tűző napon, a holdbeli táj homokhegyei között, s eligazító emlékül megjelentek előttem a gánti bauxitbánya meddőhányói. A halott föld ijesztő pompája. S ráismertem magamban a csodálkoznitudás kezdeti képességére újra: ha élettelen is bármi, de nagyarányú, engem magával ragad. Zámolyon parasztok között éltem, teljességgel természeti lényként. Fák, rétek, állatok közösségében. Hozzájuk számíthatom, természetesen, a futózáporokat, a jégesőket, a szelet, amely néha kazaltetőt úsztatott a kertek fölött, sőt, a temetőt is, a vállon kicipelt halottakat, Istent, aki sétája közben gyakran a mellkasomra lép, de ettől nemhogy behorpadnék, hanem kivirágzóm, mint a meggyfa. Babonás vagyok, nézzen csak ki az ablakon, ott láthatja azt a két óriás jegenyefát a szobámmal szemben. Az a képzetem, hogy ez a két óriás jegenyefa gyerekkorom kárpótlásául került ide. Otthon az átellenben lakó Simonék háza végében négy volt, és amikor a szél zúgatni kezdte őket, azt éreztem mindig, hogy röpülök én is. A hajam tövénél éreztem a suhanást. — Tehát szeretett falun élni? — Szerettem. De amikor ott éltem, el se tudtam képzelni, hogy másutt is lehetne. Székesfehérvár tizenhárom kilométerre volt tűlünk, mégis olyan távolinak tetszett, mintha ott más emberfaj élt volna. Zámolyt az első kis társadalomnak látom ma is. Hasonló közösséget azóta se találtam sehol. Úgynevezett művelt embert egyet se ismertem a falumban, de színes, jóízű, jófejű, bölcsnek mondható embert többet is. Jó érzéssel állapíthatom meg utólag, hogy a józan ész a földön, mint a levegő, egyenlően és igazságosan osztódott el. Falura semmivel se jutott belőle kevesebb, mint városra. Ha nem így lett volna ez, sose születik meg az a nagyarányú népi kultúra — zenében, költészetben, táncban, hímzésekben, közmondásokban, az elbeszélő művészet meseremekeiben —, amely több századon át lelkületében tartotta fönn a magyarság nagyobbik részét. Mert példának okáért a népdaléneklés, a táncházmozgalom minket, magyarországiakat nemcsak egy mesterségesen elkszakított múlttal kapcsolt újra össze, hanem a határainkon kívül élő magyarsággal is, mindenekelőtt az erdélyiekkel és a felvidékiekkel. Bartók, Kodály, Lajtha László s mások gyűjtőmunkája után épp Erdélyben és a Felvidéken fakadtak új forrásai a népi kultúrának. A magyarság Kárpát-medencei összetartozásának lelki és szellemi erőtartalékai törtek föl belőlük. Ha csíkmenasági vagy széki népdalt énekeltek a fiatalok a fővárosban, ki tagadhatta volna, hogy a két világot forró Golf-áramlatok kötik össze? Emlékszem, akkortájt annyit foglalkoztam az éneklés, a tánc, a faragás, a hímzés, a hangszeres népzene stílusgondjaival, hogy többen azt hihették: a szépirodalomról átnyergeltem a néprajzra. — A képzettsége is meglett volna hozzá? — Távol álltam mindenféle tudósi, szaktudósi módszerességtől, de a költői beleélőképesség, az esztétika, a filozófia fénycsóváival olyan területekre tudtam bevilágítani, amelyeket a tudomány nem ért el eddig. Száznegyven-százötven éve megkövesedett népköltészeti tételeket sikerült megszabadítanom a rájuk rakódott közhelyektől. — Ezzel azt állítja, hogy az önművelésnek, a szabad búvárkodásnak bizonyos esetekben előnyei is lehetnek a szakszerűséggel szem ben ? — Kicsinyes okoskoda.sba lulladnek, hu belekezdenék ennek a taglalásába. Ki így, ki úgy boldogul a világ tolongó rejtelmei között. Én például minden írásomat homályos, belső ösztönzésre kezdem, szívdobogtató súgásra, de a folytatásban jinár aggályos és nehézkes vagyok. Úgy kezdek neki egy nagyobb terjedelmű esszének, mint a hegymászásnak, gondos előkészületek után. Talán egy szaktudós se másként. Lehet, hogy ha elvégzem az egyetemet, nem volnék ilyen szorongó. De a rendszertelen tanulás után művelődni én munka közben tudok. A tudás és a nem-tudás drámai feszültségében. Érzelmi és gondolati szituációiban. Ezekben a szituációkban a magamról való tudás bővítése és tisztázása ugyanolyan fontos, mint a tárgyismereté. Félig-meddig ebből is látszik, hogy én az írást erkölcsi cselekedetnek tartom. — Az imént az egyetemet emlegette kesernyésen. Mért nem tudta elvégezni? Ekkor kezd verselni a fiatal Csoóri Sándor? — Ez eléggé kacifántos ügy, megkísérlem röviden elmondani. A Pápai Református Gimnáziumban érettségiztem 1950-ben. De már hetedik gimnazista koromban újságíró lettem a helybeli Népújságnál. ígéretes pálya egy írópalántának! Érettségi után rögtön át is kerültem Veszprémbe, a megyei laphoz. Egy-két év és főmunkatárs leszek — így gondoltam akkor. S főmunkatársi állásomból nem lesz olyan nehéz fölkerülni valamelyik országos laphoz, riporternek vagy méginkább tárcaírónak. Főszerkesztőm, Lóránd Imre azonban lehűtött. Egy vérig sértett szociáldemokrata volt, aki félszavakkal és citromos mosolyával kormányozgatott engem. Fölvilágosított: ha vidéki újságíróként akarok iró lenni, elképzeléseimet már 30