Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Seregi László: A buszvezető

PESTI PORTRÉK A Elegáns, mint egy világversenyre készülődő élsportoló, aki épp most kapta meg új formaruháját. Divatosan szabott, kétsoros zakó és galambszürke, térdben némiképp szűkített nadrágot visel. Nehezen tudom elképzelni, amint ebben a kényes öltözékben elfoglalja helyét a busz volánja mögött. — Mindig így jár dolgozni? Kárpáti Lipót harsányan felnevet, miközben péklapátnyi kezével az asztallapot csapkodja. — Na, jókat kérdez tőlem mindjárt kora délelőtt! Jól is néznék ki a műszak végén, ha ebben az ancűgban nyomnám a pedált! Csupa olaj lenne mindenem. — Ennyire rossz állapotban van a busza? Megtorpan. Veszélyt szimatol, ő tudja, miért. — A mi buszaink jók. Csak régiek. Ha belegondolok, vagy húsz éve nem korszerűsítettek rajtuk semmit. — Nincs pénz? Bólint. — Arra sincs, hogy lecseréljék a leggyengébb állapotúakat. A gyár meg, ugye, bolond lenne ingyen adni. — Miért nem szólnak a főnököknek, hogy csináljanak valamit? Vagy szereznek pénzt új buszra, vagy ne engedjék ki a régieket a forgalomba! Szélesre húzza a száját. — Fél, mi? Rajtam a bólogatás sora. — Persze, hogy félek. A múltkoriban a kollégája a Jászberényi úton fényes nappal beleszaladt hátulról egy kamionba. Két embernek amputálni kellett a lábát. — Jó, de ennek a balesetnek nem a busz, hanem a pilóta volt az okozója. Hallottam, amikor a főnökség megtárgyalta az ügyet. Elharapja a szót. Mintha túl sokat mondott volna. — Megtiltották, hogy beszéljen kívülállónak arról, ami történt? — Nem, de a hivatalos vizsgálat még nem fejeződött be. Ha kíváncsi a véleményemre, csak azt mondhatom, hogy az a szegény kolléga biztosan elaludt egy pillanatra. Vagy beszedett valamit! Gyógyszert. Nekünk kiadják a tiltott orvosságok listáját. Amiket vezetés előtt és közben semmiképp sem szabad bevenni. A közlekedés ugyanis veszélyes üzem. Nem hagyom ki a ziccert: — Eddig hány balesete volt? Alulról háromszor megkopogtatja az asztal sarkát. buszvezető — Egyszer sem voltam „hunyó". Pedig több mint harminc éve szolgálom a várost. Az, persze, előfordult, hogy belém szaladt egy mazsola, de súlyos sérültem még sosem volt. Ami azt illeti, ezt nehezen viselném el. — Lelkileg? — Lelkileg meg idegileg. Ideges természetű vagyok. — Otthon is? Hátrasimítja a haját, vastag ujjai szinte elnyelik az elvékonyodott tincseket. — Velem nem lehet pörölni. Ha felmegy a pumpa, mert nem jól beszél az asszony, leülök a fotelba, és eltemetkezem az újságba. A Budapesti Közlekedési Vállalat pszichológiai labort rendezett be az új jelentkezők vizsgálatára. Pontosabban, arra kíváncsiak, ki alkalmatlan arra, hogy emberéletekért feleljen. — Ha ma jelentkezne pilótának, mit gondol, kiszuperálnák? Kárpáti Lipót ültében kiegyenesedik, most veszem észre, hogy átható kék szeme van. — Az ideges ember még lehet jó pilóta. Persze csak akkor, ha tud uralkodni magán. És én, hál istennek, a magam ura vagyok. — Gratulálok. De árulja már el, hogy csinálja? Kimegy a garázsba, addig, már elnézést, ,,hótideg", meglátja a buszt, és ettől egy csapásra lehiggad? — A frászt. Eszembe jut a felelősség, hogy én ma megint ezrek életét kockáztatom, ha nem figyelek, és ez kijózanít, mint részeg embert átvedelt éjszaka után a jéghideg sör. Közelebb húzom a székemet, és tisztelettel pillantok a buszvezetőre. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire tisztán meg tud nekem magyarázni egy engem is izgató problémát. De hol van a többi Kárpáti Lipót? — Most van felvétel a cégnél, kellenek a jó vezetők, akarja, hogy beprotezsáljam? — kérdezi, és lesöpri a hamut zakója hajtókájáról. — Azért még hagyjon egy kis türelmi időt — bújok ki rutinos semmitmondással az egyértelmű válasz alól, és Kárpáti Lipótban nagylelkű partnerre akadtam. Nomen est...? — Mondja, Lipót, hogyan lett magából Lipót? Visszadől a fotelban, ijedten jajdul fel a közületi ülőalkalmatosság támlája. — Családi örökség. Az apám is Lipót volt. Szeretem a nevemet. Kiemel a szür-15