Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Seregi László: A buszvezető

PESTI PORTRÉK keségből. Másképp ezt nem nagyon érhettem volna el. Tudja, szegény budafoki gyerek vagyok. — Mit csinált az apja? — Asztalos volt. Mindenki ismerte a környéken. Azt hiszem, szerették is. Neki köszönhetem, hogy buszvezető lettem és nem órás. — Eddig nem hallottam a buszvezetők és az órások közti kibékíthetetlen ellentétről. .. — Apám, ugye, bárhova bárkihez bemehetett, a bútorokat meg a faanyagokat ölben mégsem cipelhették át hozzánk a megrendelők. így kerültünk Machékhoz. Budafokon sokan éltek borkereskedésből, de talán a Machék voltak a legügyesebbek. Mach úr kedvelt minket, azt is megengedte, hogy beüljek az Opel Blitze volánja mögé. Az volt ám csak a nagy élvezet! Ültem a kormánykerék mögött, és álmodoztam. — Miről? — Elfelejtettem. Rég volt. Elmúltam ötvenkettő, ilyen korban az ember, már csak jogos önvédelemből is, sok mindent kirostál az emlékezetéből. Szóval, ahogy a kezeim között éreztem a kormányt, tudtam, hogy belőlem csakis motorral foglalkozó ember lehet. Az anyám viszont másnak szánt. Azt akarta, hogy a kisfia órás legyen. Az tiszta, szép munka, fehér köpenyben is lehet javítgatni a vekkereket, mondogatta, és sorra letette elém az asztalra a rossz órákat. De én akkor már elköteleztem magam. És Kárpáti Lipót olyan ember, aki ha egyszer elkötelezi magát, akkor el van kötelezve egy életre. — És mi van akkor, ha az élet nem veszi ennyire komolyan az elkötelezettségeinket? Ezen eltűnődik, és jelzi, nem szereti a váratlan helyzeteket. Ez nála afféle foglalkozási ártalom. — Mint a sajgó derék meg az aranyér. — Ez meglep. Én úgy tudtam, hogy a pilótáknak a lábuk megy tönkre a sok kuplungolástól. Meg a szemük. Meg az idegeik, ahogy említette is. Hát már ez sem igaz? Kárpáti Lipót a kétkedő szavak hallatán anatómusokat megszégyenítő fejtegetésbe bonyolódik. Az egyik ember alacsony és tömzsi, a másik meg magas és vékony, mondja, és nincs okunk rá, hogy félbeszakítsuk. A baj az, folytatja, hogy akik kimunkálták a mostani, jellegzetes budapesti busztípust, beleértve a vezetőfülkéket, erről nem vettek tudomást. Ők átlagban gondolkodtak, ami kimeríti a tudományosság fogalmát, csak épp a hétköznapi életben alkalmazhatatlan. — És akkor még nem szóltam a szellőztetési gondokról. Nyáron túl meleg van az utastérben, télen meg túl hideg. Nem szeretnék utas lenni a budapesti buszokon. — Ezt hogy értsem? Sosem ül buszra? Lehajtja a fejét, mint aki nagy titok kimondására készül. — Nem vagyok jó utas. Folyton a kollégát figyelem, és ezt páran félre is értették. Ellenőrnek néztek. Közben meg nem ott szálltam le, ahol kellett volna. Inkább maradok a saját kocsimnál. Imádok vezetni. Előfordult, hogy a délelőtti műszakban lenyomtam 210 kilométert, aztán beültem a kocsimba és meg sem álltam Nyíregyházáig. Az megint vagy 250 kilométer. Hüledezek. Munkát munkával próbál kipihenni? Másfajta képtelenség is felötlik bennem: — Ilyen jól keresnek a buszvezetők? Még egy efféle kiruccanás is simán belefér a családi költségvetésébe? A buszvezető leveszi a zakóját, szemlátomást örvendezik a fejlemények hallatán, végre arról beszélhet, ami mostanság a leginkább izgatja. — Nyíregyházán rokonok laknak, akiket elég sűrűn meg szoktunk látogatni. Ezt csak a rend kedvéért jegyeztem meg. A pénz meg, sajnos, egyre gyengébb. — A forintra gondol, általában? Nagyot legyint, szelétől hátrább kapom a fejem. — Idáig vagyok az általánosságoktól — mutatja, meddig. Én feljebb mutatnék. — Nem a pénz kevés, a káosz sok. Ez az igazság. Amióta a cégnél vagyok, szinte mást sem hallok, mint hogy a „tömegközlekedés politikai kérdés". Ha egyszer az, akkor miért nem így kezelik? — Nem úgy kezelik? Összeráncolja a homlokát. — Kevés a busz, a villamos, még kevesebb a busz- meg a villamosvezető. A jó nép meg ott áll a megállóban, s nem érti, hogy miért kell napról napra többet várakoznia. Persze egy darabig tűr, hallgat, de aztán elpattan a húr. Morog és elég egyértelmű jelzőkkel illeti a vezetőket. De ettől semmi sem változik. — A morgáshoz mindenkinek joga van. Ez fontos mérföldkő a közéleti demokratizmus fejlesztésében. Nem így gondolja talán? Újabb legyintés következik, de ennek szele már nem érhet el. — Több mint ezer pilóta hiányzik a buszokról, villamosokról, trolikról meg a metrókról. Ha a hiányzók bérének egy részét szétosztanák köztünk, már más lenne a hangulatunk. Nem beszélve arról, hogy az emelésnek híre menne, és páran, akik odébbálltak, visszajönnének. Bár a fene tudja. Nálunk nincs se szombat, se vasárnap, nincs se ünnep, se család. Amit egyedül megtehetsz, hogy orrvérzésig nyomod a pedált. De legalább megérné! — Mennyi a pénze? Papírt és ceruzát kér. Pillanatokon belül számok és betűrövidítések borítják el a lapot. Elöl a törzsbér, aztán jön a vontatási pótlék, majd következnek a minőségi és mennyiségi prémiumok, végül a kötelezően előírt és a Munka Törvénykönyve szerint engedélyezett túlórák. Lassan semmit sem értek az egészből, szerencse, hogy a buszvezetők sincsenek ezzel másként. — Miféle rendszer az — és rábök a papírra —, amelyben a dolgozó csak akkor járhat valamelyest jól, ha kizsigereli magát? Havonta átlagban 250-260 órát vezetünk, hogy összejöjjön a 10-12 ezer. És hogy félreértés ne legyen: a túlóra kötelező, nem kívánságműsor, vállalom-e a pluszt vagy sem. — Sosem akart még kilépni? Cukrot dob a kávéjába. Szájához emeli a csészét, de még mindig keserűnek találja. — Hívtak párszor, de maradtam. Valakinek maradnia kell. De két év múlva korkedvezménnyel én is „kikérem" az obsitot. Már alig várom. — Ennyire elege van? Felnevet, cseppet sem zavarja, hogy nincs rá oka. — Hét éve vettem Csurgón egy kis telket, aztán felraktunk rá egy faházat. Amikor csak tehetem, kimegyek, hogy horgászhassak. Pontyra várok, de soha nincs kapásom. Miért pont az én stégemet kerülik el? Már sokat töprengtem ezen. Aztán rájöttem, mi lehet a magyarázat: megérzik a halak, hogy mindig nagyon sietek. Azt a pár percet pedig valahol megbújva átvészelik. Jobb magyarázat nekem sem jutna az eszembe, ilyenekkel van telezsúfolva az egész életünk. Csak attól félek, mihez kezdünk, ha már a házilag gyártott magyarázatokra sem futja majd? — Most a 3-as busz vonalán járok. Azelőtt a 10-est vittem. A hármassal csak tizennégy menetet kell csinálnom, a tízessel meg harmincnégyet. Minél hosszabb egy-egy menet, annál hamarabb végzek. Ez a legfontosabb. — Délután mit csinál? — Ha este jó film lesz a tévében, akkor ledőlök egy órára. Ha nem lesz jó film, akkor bevásárolok, olvasok, és megintcsak odaülök a képernyő elé. Kilenckor mindenképpen lefekszem, különben nem tudnék fél háromkor felkelni. — Vekker ébreszti? Megdörzsöli a szeme alját, a vörös árkok még vörösebb árnyalatra váltanak. — A vekkert két óra huszonkilencre állítom be, de óra huszonötkor lenyomom. Öt percet nyerek az élettől. Ilyenkor még egy nagyot pihenek, és indulok a fürdőszobába. A tükör ébreszt fel. SEREGI LÁSZLÓ 16