Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Nyíri Éva: Fürdőhely vagy dagonyázó?

Fürdőhely vagy dagonyázó? „A szövetkezet saját területét adta az építéshez; ami eddig megvalósult, azt jórészt a mi embereink építették társadalmi munkában. Elsősorban a békásmegyeri lakótelepieknek szántuk — a VÁTI tervei szerint — a következőket: csónakázótó, uszoda, vendéglő, sportpályák és Meseország a hat-tíz éves gyerekeknek. Olyan világszínvonalú gyermekparadicsomot szeretnénk itt létesíteni, hogy a külföldiek is csodájára járjanak. Ennek a tervezett költsége 60 millió forint. A kiadások jelentős részét a téesztagok társadalmi munkája fogja fedezni" (Az Óbuda Tsz elnökének nyilatkozata; Népszava, 1979. VII. 4.) Ligeti Károly vasesztergályos, újságíróíró, a magyar internacionalista nevét itthon nem sokan ismerik. A szibériai Omszk városában viszont minden iskolás gyerek tudja, hogy az első világháború magyar hadifoglya 1917-ben tagja lett a bolsevik pártnak; ősszel megszervezte az első omszki nemzetközi Vörös Gárdát; 1918-ban mint az Omszkot védő magyar csapatok parancsnoka súlyosan megsebesült, a fehérek fogságába esett, s azok 1919. január 2-án 150 internatcionalistával együtt kivégezték. Emlékét az omszkiak azóta is kegyelettel ápolják. Az elnök üdülőkomplexumról álmodik A 70-es évek elején Pest és Omszk megye csatlakozott a világszerte hódító testvérváros-mozgalomhoz. Pártmunkások és sportolók, pedagógusok és gazdasági szakemberek, művészek és egyetemisták keresték fel egymást, kicserélték tapasztalataikat. Az évtized derekára Omszkban Pest megyei emlékpark létesült, s itthon is felmerült egy hasonló barátságpark építésének gondolata. Alkalmas helynek a főváros északi határát találták, a Budakalász, Szentendre, Pilis hegység és a Duna közötti területet, ahol összefüggő tórendszert hozott létre a kavicsbányászat. Az Omszki park főterén — így a terv — mielőbb fel kell állítani Ligeti Károly szobrát, Fjodor Bugajenko szovjet művész alkotását. Körülötte, az Omszki-tavat övező parkba pedig az orosz táj flórájára emlékeztető arborétumot és bele orosz vendéglőt terveztek. A kiszemelt terület az Óbuda Termelőszövetkezet tulajdona, s a közös gazdaság elnöke és tagsága jó szívvel csatlakozott a szép elképzelésekhez. Idővel — evés közben jön meg az étvágy — a tervek színesedni, dúsulni kezdtek, az elnök egész üdülőkomplexumról álmodozott, összesen 409 millió forintos költséggel. Elkészült egy makett is, ami sok mindent ígért: csónakázótavat, közepén reprezentatív vendéglővel; motelt meleg vizű fürdőmedencével — ha a természet igazolja a geológusok buzgalmát; a tó köré arborétumot haragoszöld fenyőkkel és fehér kérgű, szelíd nyírfákkal s végül gyermekparadicsomot, amolyan Disneylandet — magyar módra... Mindebből három év alatt a tereprendezés készült el és Ligeti Károly szobra egy dombra épített talapzattal. A szobor avatására 1982. november 7-én került sor, Omszkból érkezett vendégek jelenlétében. Ez idő tájt alakult meg az Omszki parki operatív bizottság, amelynek megbízásából rövidesen új rendezési terv készült. A terv — ismétlés a tudás szülőanyja — újra leszögezte a célt: a térségben Omszki park néven olyan emlék- és pihenőpark létesüljön a fővárosi — mindenekelőtt a békásmegyeri — lakosok részére, amely egyaránt szolgálja a magyar és a szovjet nép barátságának elmélyítését és az idelátogatók felüdülését. A fenntartási munkákat ekkoriban valóban az Óbuda Tsz dolgozói végezték, persze nem társadalmi, hanem bérmunkában; a számlákat a Pest Megyei Tanács fizette. A közönség nagyon hamar felfedezte az Omszki parkot. Nem volt nehéz, hiszen Békásmegyertől gyalog sincs messze, a 1 l-es főútról is odalátni. Megközelítése HÉV-en, gépkocsival könnyű. Ám akik azt hitték, hogy a kirándulók beérik kéz a kézben sétával a szobor körül, nagyot tévedtek! A parkot ellepték az autósok, a tavat a fürdőzők, a bokrok árnyékát sokan összetévesztették az árnyékszékkel, s az Omszki park kezdett méltatlanná válni a nevéhez. Shigella az Omszki-tóban 1983. február l-jén az Óbuda Tsz a terület kezelési jogát — az Omszki-tó kivételével — átadta a Budakalászi Nagyközségi Tanácsnak. Két évvel később — mint bányaművelés alól kivont területé — a tó kezelési joga is a tanácsra szállt. Az áradat pedig egyre nőtt: a tömeg szinte egyszerre nőtte ki az Omszki-tavat és az időközben felépült autóparkolót. És jött 1985 augusztusa, amikor is szomorú események színtere lett ,,a budakalászi zsebtenger" — ahogy a Magyar Hírlap riportere nevezte a kalászi bányatavat, az ott lezajlott fertőzésről szóló cikkében. Más lapok is hírül adták, hogy noha a közegészségügyi hatóságok nem engedélyezték a megnyitását, kánikulai vasárnapokon 7-8 ezer ember is ellepi az úgynevezett tóstrandot. Az eredmény? „Vérhasfertőzés a budakalászi tónál" — Népszabadság, 1985. augusztus 26; „Újabb betegek a bányató fürdőzőiből" — Esti Hírlap, augusztus 27; „Miért került Shigella a bányatóba?" — Magyar Nemzet, augusztus 29. (Shigella: a vérhas kórokozója. A szerk.) Kiderült, hogy kémiailag a víz minősége negyedosztályú, bakteriológiailag a korábbi I. osztályból a II.-ba került. Vagyis: fürdésre alkalmatlan. — Ha nem nálunk történik niu.ac/, csak elbeszélésből hallom, nem hiszem el — mondja rezignáltán Karsai Miklós, Budakalász Nagyközségi Tanácsának elnöke. — Hiába helyeztünk el táblákat a tó körül, miszerint: „A tóban fürödni veszélyes és tilos!" meg „Kutyát a vízben fürdetni tilos!", hiába cirkált autóra szerelt hangosbemondó a tó körül, egyre ismételve a figyelmeztetést — nem ért semmit. A gazdi — aki kedvenc kutyusát úsztatta a tónak a gyerekek számára feltöltött, sekélyebb vizű részében — csak azért vette meg az aznapi újságot, első oldalán a bányatavi fertőzés hírével, hogy papírcsákót hajtogasson belőle a tűző nap ellen. A Köjál szakemberei úgy nyilatkoztak, hogy óriási a szakadék a szabadidőközpont létesítésére irányuló szándék és a megvalósítás lehetőségei között. Karsai Miklós úgy járt, mint a mesebeli király: az egyik szeme sír, a másik nevet. Nevet, ha arra gondol, mennyit fejlődött Budakalász negyedszázad alatt, amióta ő ül a tanácselnöki székben (!). A másik szeme sír, ha a bánvatórendszer helvzetére aondol. — Nemcsak az Omszki parkról és -tóról van szó, hanem arról az egész, több mint 50 hektáros területről, amelynek jó része — a ma is bányaművelés alatt álló, úgynevezett belső tavak — felnyúlik egészen Szentendréig. Mármost: a bányatavak helyzete országszerte megoldatlan. Pedig közismert, hogy a kiránduló, a turista a nyári hőségben elsősorban vizet keres. Ha nincs pénze a Gellértre, vagy megteltek a zárt strandok, akkor megkeresi a vadvizeket. A legtöbb bányató pedig — vadvíz. Kezelője — amíg műveli — rablógazdálkodást folytat, aztán otthagyja, pedig rendelet írja elő, hogy a felhagyott bányaművelést rekultivációnak kell követnie. Hogy ez mit jelent? Bekerítést, felügyele-13