Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Ignotus Pál: József Attila szállásai

Gát utca 3. zódszerepet játszón. Apró asszony volt, törhetetlen kedélyű lakója egy förtelmes pinceodúnak a Széna téren vagy környékén, szakadatlanul pergő nyelvű, jóindulatú, szolgálatkész és kiválóan trágár humorú. Reggelenként úgy viharzott be gazdáihoz, mint egy két lábon szaladó anekdotakincs, dőlt belőle az értesülés arról, hogy mit híresztelnek ma hitlerizmusnak megnyert alja-urak és gyülevész-proletárok a Vérmező melléki korzón és a Krisztinában, meg hogy ki kivel, mikor, hogy kapta rajta hitvestársát. „Hát az az Attila szerkesztő úr" kelepelte olykor, „én nem bírok vele. Fekszik és fekszik egész nap, mellette egy üveg tej, ahhoz se nagyon nyúl, és nem felel egy szót se, ha szólok hozzá. Hiába kérdem, mi baja, néma, mint a csuka, pedig máskor annyit tréfál, annyit beszél." Két-három reggelen át hallottam ezt a híradást, majd hirtelen fordulattal; „No hát, el se hinné, szerkesztő úr, az Attila urat mintha kicserélték volna. Reggel, mire odaértem hozzá, már talpon volt, ő maga kezdett takarítani, mondtam neki, mit pocsékolja ezzel az idejét, erre való vagyok én, de ilyen jókedvűnek még nem is láttam, madarat lehetett volna fogatni vele, aztán beletömött mindenfélét az aktatáskájába és rohant el hazulról." S valóban, aznap vagy másnap már beállított József Attila a nyomdába vagy szerkesztőségbe, vagy kávéházba, ahol barátainkkal megbeszélésre találkoztunk. Az elmúlt napok kihagyásáról nem szólt semmit, s többnyire nem említettem én sem. Magam sem tudom, tapintatbóle vagy kényelemszeretetből, legbölcsebbnek véltem elsiklani az ilyen rohamok mellett. De jött végül az a roham, mely mellett nem lehetett többé elsiklani. Erről is Julitól értesültem. Az Esti Kurir szerkesztőségében, két óra tájban, telefonhoz hívtak. A mindig vidám Juli ezúttal a zokogástól elcsukló hangon újságolta: „Szerkesztő úr, én nem bánom, én megmondom hát akármi lesz is, megmondom, ez az Attila szerkesztő úr megbolondult, vagy mi a csuda lelte, hogy képzelje szerkesztő úr, hogy azt mondja az Attila úr, hogy én összejátszok ellene valami Bak doktorral, meg valami Flórát meg Bercit emleget, itt dögöljek meg, ha tudom, ki az a Bak doktor, meg hogy a gyufáit lopom, az elégett gyufáit, hát kell nekem az ő koszos gyufája, én a Dunának megyek szerkesztő úr, ilyet mondani nekem, és sose loptam semmit, se gyufát, se mást, én nem megyek oda többet..." A helyzet félreérthetetlen volt. Egy órával később Hatvany Bertalannal, „Bercivel", aki időközben magától József Attilától kapott egy teljes háborodottságra valló telefonhívást, ellátogattunk a Káplár utcai lakásba. József Attila zavartan és komoran nyitott ajtót, s a szokásosnál szertartásosabb hang- és taglejtéssel tessékelt be minket a szobájába. „Berci" nyomban a tárgyra tért: „Attila, meg kell mondanom neked, hogy azt hiszem, veled komoly baj van. Mi volt ma délelőtt az a telefonhívás?" Attila eszelős szemmel meredt ránk, majd kapkodó, ideges mozdulatok kíséretében odament az íróasztalhoz, s félig-meddig makogva adta elő: „Hát jó, beszéljünk nyíltan. Férfiak vagyunk." Ez az ünnepélyes férfiak vagyunk tette előttem végképpen kétségtelenné tébolyát; mert zavaros megjegyzést nemegyszer hallottam tőle az ember legokosabb és legderűsebb perceiben is, a kozmogóniai kíváncsiság és rejtvényfejtő izgalom gyakran elsodorta a vélt vagy tényleges értelmetlenség örvényeibe, de hogy egy ünnepélyeskedő filiszter fordulataival vezesse be mondanivalóját, az semmiképpen sem vágott természetéhez. S ami a bevezetés után következett, vérfagyasztó volt. „Ide nézzetek... egészen csodálatos dolgok történtek velem..." Egy kormos fél gyufaskatulyára mutatott, benne három elhasznált szál gyufával. „Mikor tegnap elmentem, ez a gyufa így állt", és odébb pöccintette az egyik szálat. „Nem, nem... így állt...", és másfelé pöccintette. „Berci" idegesen köbevágott: „Nem látod, hogy amit összebeszélsz, annak egy szó értelme sincs? Térj észhez, el kell menned egy pszichiáterhez..." Attila egy ideig szabódott. Addig, amíg csodálatos élményei elmondásának végére nem ért. Amennyire ki lehetett hámozni mondatfoszlányainak velejét, az döbbentette meg, hogy a gyufaszál másképpen feküdt a gyufásskatulyán, mint amikor otthagyta. Tovább, hogy három elégett gyufaszál volt a skatulyában, s hogy ugyanakkor Flórától kapott egy levelet a Balaton mellől, s a borítékon, a bélyegzőn szintén szerepelt a 3-as szám. „A körök bezárulnak", tette hozzá. Kevéssel a levél érkezése után, mint elmondta, az a csodálatos véletlen esett meg rajta, hogy találkozott az utcán Gereblyés Lászlóval, majd Gereblyésné is csatlakozott hozzájuk, ami azt eredményezte, hogy itt is hárman voltak. Rettenetes volt hallgatni, rettenetes leírni is, mert — a téboly gyászosságában talán ez a legsötétebb — kényszerűen belevegyül valami kínosan kuncogtató elem: minél fájdalmasabb, annál nevetésre ingerlőbb. Azon pillanatban azonban csak fájdalmas volt. Fájdalmas s egy idő múlva megrázó. Vigasztalónak is hatott, lesújtónak is, hogy mintegy fél órával később kiderült, ez az elmeháborodott ember mennyire megőrizte intellektusának tudatosságát. Komoran bár, de egy rezignált bölcselő nyugalmával vette tudomásul, hogy elmegyógyászati kezelésre szorul. Maga definiálta kényszerképzeteit, melyekből képtelen volt kilábalni. Hogy mennyire fölötte állt önmagának, magam sem hinném, ha nem hallottam volna. Pedig nem is kell ezt nekem tanúsítanom: meggyőzőbben tanúsítják a végzetes elmekór állapotában írt, látomásosan világos versei, a Tudod, hogy nincs bocsánat, és a Karóval jöttél, nem virággal kezdetűek, melyekben kísérteties tisztánlátással ad számot lelkiállapotáról és elmeállapotáról — betegségéről és arról, ami a betegségben az egészséges, a többé-kevésbé egészséges egyént is jellemezte, az egyéniben az egyetemest. Magának a betegségnek lefolyásáról a legrészletesebb és leghitelesebb beszámolót alkalmasint pszichoanalitikusa, dr. Bak Róbert közölte a Szép Szó emlékszámában, majd Németh Andor a maga József Attila-életrajzában a Csillag hasábjain, részben saját emlékei és részben József Attila nővéreinek és barátainak elbeszélése nyomán. Itt elegendő annyi, hogy a gyufaszálakról folytatott gyászos eszmecsere után József Attila önként jött el velem az elmegyógyász Benedek professzorhoz. Aztán búcsút mondott a Káplár utca 3-nak, s nemsokára az életének is. (1956) 37