Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Veszprémi Miklós: Királyerdei kószák

LEGSZŰKEBB HAZÁM Kírályerdeí kószák Megpróbálom elképzelni: külföldi vagyok, mondjuk, sopro­ni, nyíregyházai, s a jósorsom a Királyerdőbe sodort. Megyek végig a „főútnak" számító Kalamár József úton, hátam mögött a panelrengetegbe vesző csepeli „belváros", előttem — jó messze — a Kis-Duna, vagyis a soroksári Duna-ág, amely per­sze csak a négy-öt kilométeres, fölöttébb kacskaringós út végén, mintegy meglepetésszerűen tűnik föl. Vajon mit vennék útközben észre? Mire emlékeztetne a sze­szélyesen kanyargó út? Miben akadna meg a tekintetem? A jobbra-balra nyíló mellékutcák kiszámíthatatlan girbegörbesé­gén? Elnevezésük „állati" mivoltán? Mókus, nyúl, zerge, fá­cán, medve, őz nevét viseli mindahány. S mintha őserdei liánok közé keveredett volna az ember: utca, út, úttest, járda hullámzik-kavarog-tekereg körülötte, itt-ott egy-egy fenyő, nyár, akác, viszonylag sok bokor és mindenféle zöld, aztán há­zak, villák, nyaralók, viskók groteszk összevisszasága, mintha valamiféle őstermészeti rendetlenség modern megtestesülése volna. Vagyis a táj fügét mutat a rendnek. Szinte semmi sem egye­nes, az ég felé nyújtózó fákat s a magányos villanypóznákat le­számítva. A pillantást mindenütt meglepetés éri: semmi sem úgy folytatódik, ahogyan elkezdődik. A kerítés átmegy sövénybe, a sövény bozótba, a villát roskatag építmény váltja, a buja zöldet a sivatagi homoksárga, s a síkból kiemelkedő homokdombokon hullámzó, szélfútta barázdák. A képzelet már-már bokrok közül elősettenkedő vadállatot vetít a tájra, medvét, farkast, vadmacskát, netán tigrist vagy oroszlánt (a fantáziának semmi sem lehetetlen), ám a négylábú­akat csupán kutya és macska képviseli, nem vitás, szerfölött szép számmal. Jószerivel nincs olyan kerítés, amelynek rácsai­rései mögül elő ne vicsorogna egy dühös házőrző, nyomatéko­san illusztrálva a kapura kifüggesztett szabványtáblát: „Vi­gyázz! A kutya harap!" (Istenem, mit csináljon szegény, itt, a főváros határvidékén, ebben a világvárosi ősparkban, amely aligha csak őkomondorságából csalja elő eredendő ösztöneit.) A civilizációs dinoszauruszok is oly vadul száguldoznak erre­felé, mintha benzinből és dízelolajból fakadó lóerejüket maga a természet sokszorozná meg. Hát persze, jóval kevesebben van­nak, mint a városiasabb asztfaltmezőkön, tülkölniük tilos ugyan, de fütyülnek rá, a rendőr itt fehér hollónak számít, ha­csak valamelyik kiskocsmában vagy családi büfébirodalomban bor- vagy pálinkazivatarossá nem válik a légkör. Erre többnyire „sátoros ünnepeken", lakodalmak, születésnapok, névnapok alkalmából van példa. Ilyenkor vulkánszerűen törnek föl az in­dulatok: egyik pillanatról a másikra röpködnek a székek, borul­nak az asztalok, előkerülnek az elfelejtett szódásüvegek, alka­lom adtán a bicskák is, mert az apák-nagyapák falusias dühe fiúkból-unokákból sem húny ki, s bizonyára az utánuk követ­kezőkben sem múlik el nyomtalanul. A királyerdei virtus, ha nem közmondásos is, de azért Csepel-szerte közismert. Nem középkori grállovagokról mintázták, annyi szent. Annak ide­jén, sulista koromban két halálbiztos jele volt az osztályban a királyerdeieknek: 1. Érződött rajtuk a dohszag, mert földbe vájt „lakásban" laktak. 2. Ezt azonban nem volt tanácsos ész­revenni, különben úgy orrba verték az illetőt, hogy menten el­ment a szaglászhatnékja. Egyébként is könnyen eljárt a kezük, úgy látszik, reflexeiket a vadon törvényei alakították ki, nem pedig a jólneveltség polgári paragrafusai. Mennyiben riasztó mindez? Az idegen aligha vesz észre belőle túl sokat. Bár ki tudja: ha van némi szimatja, bizonyosan meg­sejti. Hiszen — mint mondani szokás — benne van a levegőben. Más kérdés, visszariasztja-e, vagy éppen ellenkezőleg, fölszítja­e a kíváncsiságát, s elindul fölfedezni egy sajátos, furcsa vilá­got, amely itt tenyészik a kétmilliós metropolis kellős közepétől mindössze pár kilométernyire... Amit látok, kettéválik. Képzeletbeli idegenem igyekszik tár­gyilagosan szemügyre venni a tájat, s úgy látni a kertvárosias dolgokat, ahogyan a valóságban festenek. Csakhogy „tárgyila­gos valóságom" minduntalan megbomlik, hiszen egyáltalán nem képzeletbeli énem nem egykönnyen hagyja kikapcsolni ma­gát. Márpedig ő nemhogy nem képes szenvtelen maradni, de esze ágában sincs elfojtani emlékeit, érzelmeit. Miért is kellene megfeledkeznie róla, hogy gyerekkori barangolásainak színhe­lye e környék? Később sihederként sem ritkán kószált erre, hol csak úgy, merő kíváncsiságból, hol kislány nyomában setten­kedve, máskor halaszthatatlan fürödhetnékje támadt a Kis-Dunában, amelyen átúszva, a túlparti gyümölcsösben zöldal­makoszorút fűzött a nyakába, s úgy jött vissza, legtöbbször gyors karcsapásokkal menekülve az öklét rázó csősz elől. Pillantásom tudathasadásos Mindebből akár az is kitetszhet: rám fér némi külsődlegesség, így talán elkerülhetem az érzelgősség buktatóit. Mert szép, szép, hogy a Királyerdő számomra nem a képtelenség, az erdőt­len erdő, nem is előkelőségre kacsingató villanegyed, ahol itt­ott még akad egy-egy magáról megfeledkezett, roskatag épít­mény, amely merő szórakozottságból elfelejtett összeomlani, de azért az is tagadhatatlan, hogy kemény százezrek, ha nem milli­ók öltenek itt testet a túlnyomórészt új keletű házóriásokban. A munkásosztály gazdagságára valló mítoszt csak a takarékpénz­tár tudná cáfolni: Csepel legeladósodottabb része ez. Nemigen található itt olyan telek, olyan ház, amelyet ne terhelne kölcsö­nök sokasága. Talán még az unokák is fizethetik a havi részlete­ket, amiért, persze, inkább irigylésre, mintsem szánalomra mél­tóak: miközben adósságuk az évek során egyre többet veszít ér­tékéből, ingatlanuk mind értékesebbé válik. Mielőtt még királyerdei milliomosokat csinálnék belőlük, meg kell jegyeznem: tekintetem őrzi a régi képet is róluk, vagyis fölmenőikről, akiknek az élete csöppet sem volt fenékig tejföl. Negyven-ötven évvel ezelőtt ide csak az jött lakni, akit a szük­ség rákényszerített, mert nem tudta megfizetni a gyárközelibb lakás bérét. Annak idején a homokdombokon ütöttek tanyát a vékonypénzűek. Kiásták a „szobák" helyét, körbedúcolták fá­val, ledöngölték, fölül pedig lécekkel borították be, kátránypa­pírt terítettek rá, végül homokkal szórták be. Nem kell hozzá különösebb fantázia, hogy bárki elképzelje, itt bizony minden­napos volt a tébécé, és nem sokáig pusztították a kenyeret a gyöngébb egészségűek, főleg az öregek. Már csak azért sem, mert az itteniek közül került ki a Weiss Manfréd gyárbeli tróge­rok, segédmunkások, alkalmilag foglalkoztatottak zöme. Úgy látszik, bennük a szokásosnál is nagyobb volt az embe­ribb otthon utáni vágy. A hatvanas-hetvenes években nyílt rá módjuk, hogy építkezzenek, s éltek is a lehetőséggel. Mondani sem kell, a két kezük munkájával épült itt csaknem minden. És épül most is, javarészt a Kis-Duna partján, a Soroksárral szem­közti részen, ahol azelőtt kukoricaföldek voltak. (1943-ban, 44-ben Csepel egész déli része, a Csillagtelep, a Királyerdő a kuko­ricaföldekre menekült a bombázások elől. Ha megszólalt a szi­réna, férfiak és nők, aprók és nagyok iszkoltak ki a házakból, fejük fölé lábost, fazekat, vájdlingot tartva, mint valamely ab­szurd kísértethadsereg edényfejű katonái. A fényszórócsíkos égből hullottak a repeszek, egyik-másik jókorát koppant az edényeken, az alattuk megbújok nemigen úszták volna meg ép bőrrel, illetve kilyukasztatlan fejjel, ha szépészeti meggondolás­ból nem vállalják a zománcozott maskarát.)

Next

/
Thumbnails
Contents