Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Ignotus Pál: József Attila szállásai

új költőnemzedék érzületének legkifejezőbb tolmácsolását; miután Bécsben Kassák Lajos és köre s ebből különösen az ő meghitt barátja és pajtási tanítómestere, néhai Németh Andor hozzásegítette, hogy a szocialista értelmiségiek és a legfogékonyabb munkásolvasók ragaszkodó figyelemmel kísérjék munkáját; már joggal érezhette magát ,,beérkezett"-nek — ha az Akadémiába vagy a pénzkereső írók társadalmába még nem is, de a halhatatlanság előszobájába minden bizonnyal. Ám arra ebből az országos hírből és beérkezettségből nem futotta, hogy a legszegényesebben fizetett szaldakontista életszínvonalát elérje, vagy ha egy-egy hónapra elérte is, hogy annál tovább biztosítani tudja. Harminckét évem elszelelt, de havi kétszáz sose telt... — írta később, megállapítóan, romantikátlanul és minden túlzástól mentesen. De országos hírű és beérkezett költő volt már akkor is, amikor, mint egy másik versében utal rá, másolásból, sőt, csomaghordásból tengette életét. S a közönség érdeklődésének és érdeklődés hiányának rejtelmes természetrajzát tanúsítja, hogy már visszhangzott nevétől és némely különösen erőteljes politikai versszakától a társadalomnak az a közege, amely Magyarországon a Népfrontot jelezte vagy helyettesítette, amikor utolsó verseskötete, a Nagyon fáj még nem egészen száz példányban kelt el. Mindamellett, mint már utaltam rá, megváltozott volt helyzete az emberek közt, amikor a harmincas évek második felében a Káplár utcai legénylakásba kerül. Hogy erről a változásról őszintén számot adjak, azt számomra részben megkönnyíti és részben nehezíti az a szerep, amely benne nekem jutott. 1936 elején, mikor ő életének 31-dik évét taposta, néhány barátunkkal, köztük Fejtő Ferenccel, mint társszerkesztővel, Hatvany Bertalannal, Németh Andorral és első kiadónkkal, Cserépfalvi ImréveL megindítottuk a Szép Szó című irodalmi folyóiratot. Hivatalosan ez csak időszaki nyomtatvány volt, folyóirat-engedéllyel nem rendelkezett, de évenként tízszer megjelenhetett, akár a Századunk, a Munka, a Gondolat és más, a Horthyrendszerrel szellemi hadilábon álló nyomtatványsorozatok, amíg egy újabb, fasisztikus sajtótörvény az irodalom ellenőrzésének ezt a rését el nem tömte. A mi körünk politikailag már akkor is meglehetősen vegyes társaság volt, s ma visszatekintve rá, még inkább annak hat. De összefogott mindnyájunkat a szenvedélyes irtózás a retrográd parlagiasságtól, amely a nemzetközi fasizmus és kivált annak német változata nyomására ránehezedett a magyar életre. Irtóztunk a völkisch szellemtől, akár németimádó nyilasság, akár németfaló kurucosság alakjában jelentkezett. Sokan szemünkre vetették a legműveltebb antihitlerista koponyák közül, Lukács Györgytől és Révai Józseftől egészen Jászi Oszkárig, hogy túlságosan is irtóztunk tőle, túlságosan gépiesen vagy túlságosan indulatosan. A szemrehányásban lehetett némi igazság — hogy mennyi, annak taglalása már túlságosan messze vezetne. De ha egy szinte kötelezővé vált, nyomasztó divattól nyíltan és következetesen irtózni érdem számba mehet, akkor ezt az érdemet bízvást megunkénak tudhatjuk. Nekem életem nyilván legnagyobb tisztessége marad, hogy József Attila mellett, a Szép Szó egyik alapító felelős szerkesztője voltam. Hogy az 1936-os és 37-es élményanyag hogyan tükröződött az ő költészetében, az külön tanulmány tárgya lehetne, a bizonnyal nem könnyű tárgy. Itt csak arról szólnék néhány szót, hogy miképpen tükröződött József Attilának, a magánembernek alakján, a Káplár utca 3. számú ház lakójáén. Azt mondhatnám, életében először jutott el a közelébe annak, hogy felnőttnek érezze magát. Bármilyen különösen hangzik, ez kínzóbb és nyugtalanítóbb becsvágya volt, mint az, hogy lángelmének tiszteltessék. A meglett ember, akit „komolyan vesznek", elérhetetlen álomképe volt; hiába nézte le, érzett benne valami befejezettséget és fensőséget, amit ő maga garabonciás és hol harsány, hol dermedten apatikus kamasztermészetével képtelen volt tisztelet nélkül szemlélni. Az a viszonylagos, bizony csak nagyon viszonylagos irodalomvezéri rang, amelybe a Szép Szó felelős szerkesztői tiszte segítette, és az az ugyancsak vi-Az utolsó lakhely, Káplár utca 3. szonylagos, még annál is viszonylagosabb pénzügyi rendezettség, amelyhez ugyanezen kör támogatásából jutott, egy villanásra lehetővé tette, hogy ne csak mint suhancos lángelme száguldjon végig az életen, hanem olykor komorság nélkül elkomolyodjék, fontoskodás nélkül mérlegeljen, meg-megpihenjen, teremtés, töprengés, tomboló életakarat és életuntság lázai közt. „Havi kétszáz" még mindig nemigen telt, de mégis csak ott volt, férfikora és tiszte zálogaként, az összkomfortos garzonlakás: költői rangja mellett az a prózaibb és ezért kápráztatóbb rang, hogy „felelős szerkesztő" — s az a még prózaibb és még kápráztatóbb, hogy „főbérlő". Tragédiájában a legszörnyűbb, hogy alighogy „felnőtté" vált, visszazuhant a csecsemőkor tehetetlenségébe; alighogy kiegyensúlyozódott valamennyire, megkezdődött elméjének végső elborulása. Amíg egészen dermesztő formában ki nem robbant tébolya, nem sejtettem kórjának végzetességét, nem pedig épp azért, mert hiszen sohasem ment titok számba, hogy a szó megfontolatlanul használt, köznapi értelmében „bolond". Amióta csak ismertem, mindig nyilvánvaló volt rajta annyi bolondság, amennyi a szaldakontisták és más felnőttek társadalmában beszámíthatatlanná tehette, de — miért tagadnám vakságomat? — soha annyi, hogy a megőrüléstől féltsem. Tudtam róla, hogy gyermekkorom óta visszavisszatértek olyan időszakok, amikor makacs letargia ömlött el rajta, naphosszat feküdt némán és tétlenül, s valósággal megszűnt ember lenni. Fájt, hogy mint folyóiratunk megindulása után már kéthárom hónappal észlelhettem, ezektől az a lendület sem óvta meg, amellyel eleinte a szerkesztésnek szellemi s még inkább technikai munkájába belevetette magát. Némi keserű humorral, melyet most visszatekintve, persze, igen frivolnak érzek, beletörődtem abba, hogy váratlanul napokra hasznavehetetlenné és felkutathatatlanná válik; a szerkesztői munkaerő megbízhatatlanságáért kárpótoltak versei, melyek, úgy éreztem — s úgy érzem ma is —, e végzetes két utolsó esztendő alatt emelkedtek tüneményes költészetének legmagasára. Tudomásul vettem tehát, hogy bármikor bekövetkezhetik egyegy hét vagy néhány nap, amikor legokosabb nem tudakolni, mit csinál. S nem nagyon tudakolhattam, már azért sem, mert történetesen úgyis tudtam. Közös takarítónőnk volt, Juli, akinek illő, hogy egy szobrocskát emeljünk — nem ugyan Beatricék és Lillák galériájában, de legalább azokéban, akik a költőkre mosnak és söpörnek utánuk. Néha, mint tudjuk, hősi önfeláldozással teszik ezt, testi vagy lelki vagy testi-lelki szerelemből. Juli csak szerény órabérért tette; s tündökletes női eszményképekhez és házi élettársnőkhöz legföllebb annyiban hasonlított, hogy többnyire azok sem egészen értik a verseket, amelyeket ihlető megjelenésükkel vagy a kezük munkájával megfoganni segítettek. De mégis volt Juliban valami, ami mintha arra rendelte volna, hogy egy gyászos drámában epi-36