Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Ignotus Pál: József Attila szállásai

Ignotus Pál JÓZSEF ATTILA SZÁLLÁSAI József Attila a szemem láttára vált proletár sihederből egy jelentős fejezet magyar irodalomtörténetté, s az emberek és kövek, melyek mindennapjának tanúi voltak, még majdnem változatlan állapotban érhetők tetten közelünkben. De a legendák, az ellenőrizhető tények sokasága gyakran ugyanolyan kevéssé feszélyezik az embert, mint az ellenőrizhető tények hiánya. Milyen fiú volt, mi járhatott eszében, mivel töltötte napjait 35-40 esztendővel ezelőtt egyik vagy másik ferencvárosi bérház dohos törpe lakásában és zsibongó gangján? Már-már alig állapítható meg. Az álom, mely az emlékekből versek formájában lecsapódott, hiteles, a lerögzíthető valóság azonban ki-kicsúszik ujjaink közül, hisz a valóság elpereg és megmarad a látszat. Megmásíthatatlan emberi hajlandóság hozzáidomítani emlékeinket a jelenhez, de nem kevésbé emberi arra törekedni, hogy megmarkoljuk a múlandóból és eltorzultból azt, ami még megmarkolható. Az elpergő valóság megmaradt monumentumai közt most József Attila testvérnénje kalauzol engem, dr. Makai Ödön özvegye, Etus asszony. A Ferenc téren állunk, amely nagyon szegényes és sivár kiadásban bár, de mégis afféle gyermekoázisa a környéknek; park terül el rajta, bokrokkal, homokjátszóterekkel, hintával, fogócskázó és sivalkodó porontyokkal. „Hinta akkor még nem volt, sem ez a homok négyszög — mondja Makainé —, de volt egy azóta eltűnt szobor vagy micsoda. Mi síremléknek tartottuk, nem tudom okkal-e vagy sem, csak azt tudom, nagyon izgatott bennünket." Itt játszott és itt kötötte igen serényen alkalmi üzleteit üveggolyókkal, gombokkal és egyéb hasonló árucikkekkel a fiatal Attila, de amennyire nővérének feltóduló apró emlékeiből sejteni lehet, nem kevesebb ideje telt el másféle és lehangolóbb jellegű üzleti tevékenységgel. „Itt volt a péküzlet — mutat az egyik házra —, ahol néha egész éjszaka sorbanállt kenyérért; és reggel tízkor, amikor végre rákerült a sor, közölték vele, hogy a kenyér már kifogyott. Ez a háború vége felé volt..." Aztán egy széles, földszintes épületre mutat, a 13-as házra. „Itt a sarkon volt a kávémérés, anyánk itt szokott egy liter kávét venni hármunk számára, mikor reggel munkába ment. Kapóra jött, hogy közvetlenül mellette volt a zálogház. Ha nem telt neki kávéra, előbb a zálogházat látogatta meg valami ócska holmival." Ali. számú épületben laktak. Háromemeletes malter-renaissance-ban épült ház, ütött-kopott építmény, s az az ember érzése, hogy már új korában is ugyanilyen ütött-kopott lehetett. Villany nem volt, lift ma sincs, se a lakásokban W.C. A III. emeleti gangon állva mutat Makainé az egyik, majd a másik lakás bejáratára, ahol egy időben szállásuk volt. Mialatt beszélgetünk, kinyílik az egyik ajtó: egy asszony, látnivalóan a ház lakóinak egyike, Makainé felé tart: — Mi, azt hiszem ismerjük egymást — mondja. — Persze... Kádinger Ilonka... Hogyne emlékeznék. Ma már, mint megtudjuk, Kolbeth Istvánnénak hívják. Ebben a házban született, s itt élt át két világháborút és mindent, ami azonközben és azóta történt. A két asszony ki nem fogy az emlékek felelevenítéséből. Mint Makainé elmondja, a Kádinger család a ház pénzarisztokráciájának számított. Munkáscsalád volt, de az egyetlen, amely a tüzelőfát vásárolta, a többiek csak onnan szedték, ahonnan éppen lehetett; sőt, nagy esemény volt, ha Kádingerékhez befutott egy rakomány tüzelőfa, mert a házbeliek segítettek nekik kirakodni, és ezért províziót kaptak a tüzelőből. Eddig még megegyeznek az emlékek. De Attiláról szólva már jelentkeznek a legendaképzés mozzanatai az emlékezet működésében. Kolbethné szapora szavakkal mond el egy történetet arról, hogy a gyermek József Attila hogyan, miért, milyen körülmények között kísérelt meg öngyilkosságot ebben a házban. — Drágám — vág a szavába Makainé —, te ezt csak azért hiszed, mert hallottál róla. Nem itt történt ez, hanem a Gyep utcában, és nem velem veszett össze, mint te gondolod, hanem Jolántól kapott két pofont, amiatt akart meghalni, akkor ivott keményítőt. Ama Gyep utcai házba is ellátogatunk később. A Balázs Béla utcán át megyünk, amely József Attila gyermekkorában még Tompa utca volt; így jutunk el a Thaly Kálmán utcába, mely ama Gyep utca mai neve. A 40-es számú ház volt a József család tanyája, ott is két lakásban laktak egymás után. Alacsony, egyemeletes ház, nyomorúságosabb a Ferenc térinél is, de azt mondhatnám, kevésbé kietlen. Jellegében a nyüzsgő, olasz nyomortanyákra emlékeztet, értelmetlennek és rejtelmesnek ható falépcsők vezetnek fel egyetlen emeletére, amelyet zeg-zugossága és rendezetlensége varázsolhatott a gyermeki szemben szinte várkastélyszerűvé. József Attila költészete tanú rá, hogy mennyi öröm és játék kedv férhetett meg ezeken a lépcsőkön és a mögöttük meglapuló szoba-konyhás kis nyomortanyákon a fájdalommal és nélkülözéssel. Itt is, akár a Ferenc téren, különböző módú, különböző helyzetű családokat lát az ember egymás mellett: szegényeket és még szegényebbeket — rádióval, csinos bútorral és jól megrakott asztallal felszereltek mellett irtózatosan összezsúfoltakat és szemmelláthatóan nyomorgókat. Az egyik Gyep utcai lakásra, amelyben valamikor Józsefék laktak, igazán siralom ránézni, egy szűk konyhán át vezet az út egy még szűkebb szobába, amelynek ablakát is félig eltakaja a regényes udvari lépcsőházacska. „Tessék mondani — kérdi Makainétól a lakó —, akkor is ilyen nedvesek voltak már a falak?" — Bizony, nagyon. De megállapítják a volt és a mai lakó, hogy azért nem mindegyik egyformán nedves; ez itten közvetlenül a W.C. mellett a legnedvesebbnek mondható. Mert itt is csak az udvarról nyíló mellékhelyiségek vannak, azt mondanom sem kell. Itt játszódott le tehát, mint erről már értesültünk, a gyermek József Attilának 34