Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Kelecsényi László: A múlt lépcsőin

FORUM A múlt lépcsői kívüli nyaralás elég költségesnek számított szűkös pénztárcánkhoz képest. Nem indult neki mindenki autóstoppal a világnak. Itt lógtunk hát, és gyűjtöttük az élményeket. A munkaidő végétől alkonyatig tartó pár óra alatt föltöltekeztünk fénnyel, a víz illatával, értelmes szóval, hogy másnap reggel legyen erőnk belépni nemszeretem munkahelyünk kapuján. Megismertük a folyó szeszélyeit. Apálykor megmutatta a medre szélén heverő hatalmas köveket. Árvíz idején egyszerűen elfoglalta előlünk lépcsőinket, száműzve törzshelyünkről. Ilyenkor haragudtunk rá, csak akkor lett újra szent a béke, mikor az ár elvonultával megint lógázhattuk lábunkat az elhaladó hajók partra vetődő hullámaiban. A bátrabbak a meleg napokon a vízbe is bemerészkedtek. Ez ugyan már akkor is tilos volt, de mégsem kellett attól tartani, hogy valamilyen bőrbetegséget szerez a szennyes víztől a hűsölő. Itt láttuk az első valódi farmernadrágot és itt tünedeztek föl az első magyar hippik. Borzongással és áhítattal bámultuk a kisebb csapatban érkező hosszúhajúakat, akik senkit se bántva vagy zavarva, maguk elé nézve csöndben lógatták lábukat a folyóba. Néhanapján rendőrök is igazoltattak, nem volt tanácsos személyi nélkül a kövekre telepedni. A hatóságok talán úgy gondolták, hogy ez a hely az úgynevezett ifjúsági probléma egyik fő fészke. Egy alkalommal például a Ki mit tudgyőztes parodista tisztelte meg alakításával lépcsőinket. Megérkezése után legyalogolt a vízig, s anélkül, hogy farmerét felgyűrte volna, belegázolt a Dunába. Meleg nyár volt, nem félt a meghűléstől. Óvták helyette mások az egészségét. Egy éber egyenruhás a sztárolt ifjú iratait kérte, majd hosszú szónoklatba fogott, feltehetőleg a dunai lábfürdő ártalmairól. A Nem sokkal azután, hogy 1964 őszén átadták Budapest népének az újjáépített Erzsébet hidat, másféle avatásra is sor került. Bár inkább birtokbavételnek lehetett nevezni azt a lassú, ám megállíthatatlan folyamatot, mellyel a pesti hídfő tövében húzódó lépcsőket elfoglaltuk. Az alsó rakpart lépcsőit, ahol évtizedekig roncsok hevertek, s később az építkezés zárt el a látogatók elől. Akadt még egy-két hely a budapesti Duna-parton, ahol korábban zajlott le hasonló honfoglalás. Működött már ekkor a műegyetemisták „Gellért tanszéke" a budai oldalon, s a Parlament alatti grádicsok népszerűsége is korábban vésődött a közemlékezetbe. Ám ha Dunaparti lépcsőkről esett szó valahol, csakis erre a helyre gondoltunk: a két part közt karcsún ívelő két új híd tövére, szemben a Gellért-hegy meredeken emelkedő oldalával és a csatornakifolyó köré telepedő horgászokkal, hátunk mögött a Belváros még elviselhető nyüzsgésével, forgalmával. Nem volt beceneve ennek a színtérnek, gúnynév sem jelezte, hogy valakik kisajátították volna maguknak a terepet. Demokratikus, nyílt fórummá lettek ezek a lépcsők. Leginkább fiatalok fordultak meg itt. Övék volt a tér, a tizenéveseké, a húszas éveik elején járó álmodozóké. Bár a közelben emelkedik a bölcsészkar büszke épülete, az egyetemisták nemigen látogatták a lépcsőket. Talán lenézték a kissé kényelmetlen, néha kifejezetten mocskos fokokat, vagy más, kellemesebb helyeken beszélgettek, vitatkoztak egymással. Később, mikor befogadott ez a felsőoktatási intézmény, én is kevesebbet jártam a lépcsőkre. Ez a hely volt akkor a korzó. Odafenn, a felső rakparton híre-hamva sem volt a mai cifrálkodó fölvonulásnak. Még állt a régi Duna-szálló. Kerthelyiségében hagyományos tánczenére szórakozott a ko» rosabbak nemzedéke. A Vigadó romosán várta eljövendő feltámadását. Az Intercontinental és a Fórum helyén park, az Átrium telkén pedig valódi grund volt, ahol a srácok rúgták a bőrt. Az alsó rakpart lépcsőin más volt az élet. Ezen a korzó egyívású, egymást látásból ismerő alakok töltötték meg a kényelmesnek nem nevezhető lépcsőfokokat. Jó idő esetén tavasztól késő őszig minden délután benépesültek a grádicsok. Összeültek a jó barátok és a szerelmespárok. Itt a magányosok sem érezték egyedül magukat. Érdekes ismeretségeket lehetett kötni. Ha úgy hozta a kedvünk, hosszú sétára indultunk, föl az újpesti rakpart sóderhegyeiig, ahonnét kisvártatva visszaereszkedtünk támaszpontunkra. A távgyaloglások közben megváltottuk a világot, s gazdagabbak lettünk egy új ismerőssel. Ha úgy alakult, egy könyv társaságában telt a délután naplementéig. Megkapó látvány volt, amint az egyre veresebb napkorong a Vár mögött, a Jánoshegy messziről dombnak tűnő sziluettje fölött alábukott. Különösen nyaranta szerettük a lépcsőket. A színházak szünetet tartottak, a mozik csupa blődséget vetítettek: uborkaszezon volt a javából. Az utazás, a városon 20