Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Müller Tibor: Harminc éve vendégmunkás

FŐVÁROSI EMBEREK Farkasinszky Lajos HARMINC ÉVE VENDÉGMUNKÁS Az érme alig nagyobb egy húszforintosnál. Asszonyi Tamás véste rá a nemesen egyszerű ábrát és a betűket: Pro Urbe. A városért. Ára számokban kifejezhető. Értéke kifejezhetetlen. Három évtized szolgálatával mérhető csupán. Különleges helyet foglal el a díjak és kitüntetések sorában, mert egy fajta magatartást, szemléletet, gondolkodásmódot, hosszú időn át végzett tevékenységet jutalmaz. Cselekvést, amelyet nem lehet a nyolc-tíz munkaórában elvégezhető feladatok közé szorítani. Ami az egyénnek ritkán, a közösségnek mindig hasznot hoz. Elismerés egy olyan életműért, amely nem gyűjthető kötetekbe, nem jár érte tudományos fokozat, hely a Parnasszuson. Csak ez az érme, amely alig nagyobb egy húszforintosnál, s rajta a betűk: Pro Urbe. A városért. — Gratulálok Pro Urbe díjához. — Köszönöm. — Ön csaknem másfél évtizedig volt a díjra javaslatot tevő bizottság elnöke. Most a testület — gondolom, az ön részvétele nélkül — önt tartotta érdemesnek a kitüntetésre. Vagyis csak annyi történt, hogy az ünnepségen nem ezen, hanem azon az oldalon állt. — Ez nekem is eszembe jutott. És az is, hogy lényegében „vendégmunkásként" tartottak érdemesnek erre a megtiszteltetésre. Bevándorolt vagyok Budapesten. Ózdon születtem. Apám, sőt, a nagyapám is — aki tót volt, és akcentussal beszélt magyarul — ott élt a vasgyáráról híres városban. A Pro Urbe tehát az elmúlt harminc esztendő munkájának szól. Hiszen még hallatszott a fegyvertopogás, amikor 1956 végén, 57 elején, az ellenforradalom leverését követően Budapestre kerültem. Akkor még nem tudtam, hogy véglegesen. Azokban az években oda ment az ember, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Dolgoztam, éltem ezt megelőzően is a fővárosban, de 1953-ban Kiskőrösre helyeztek. Először a járási pártbizottságon dolgoztam, majd tanácselnök lettem. Ott ért az ellenforradalom. — Milyen volt életének az a fele, amit nem Budapesten töltött? — Nagy családban nőttem föl. Említettem a nagyapámat, hengerész volt. Breznóbányán, Besztercebányán tanulta a szakmát. A felnőtt férfiak az ózdi vasgyárban dolgoztak. Apám először kazánkovácsként, majd martinász-olvasztárként. Négyen voltunk testvérek, s a nagyszülők mellett négy unokabátyám is velünk élt. S ha már édesapám szóba került, hadd mondjam el: az első sztahanovisták egyike volt, és az országban elsőként kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. Járt már Ózdon? — Hogyne. — És tudja, hol volt a Hosszú sor? — Nem. — Ma már nincs meg. Emeletes épületek állnak a helyén. A Rendetlen sor sem létezik. Szemben volt velünk. Ma sem tudom, ez volt-e a hivatalos neve, vagy a találékony népnyelv akasztotta rá. Mellette volt a régi kolónia. Hosszú sor volt a legrégebbi, és munkás-barakklakásokból állt. Középütt a közös konyha, ebből négy ajtó nyílt a négy szobára, bennük egyegy család. Bármily nagy volt is a tűzhely, az asszonyok mindig zsörtölődtek, ha főztek. A férfiak váltott műszakban dolgoztak. Soha nem hűlt ki az ágy minálunk. Csak vasárnap ült együtt asztalhoz a család. Na, azt látnia kellett volna! Valóságos szakszervezeti gyűlés kerekedett ki belőlünk. A hat elemit a gyári iskolában jártam ki. Azt hittem, ezzel véget is ért a taníttatásom. Ám szegény anyámnak az volt a vágya, hogy többre vigyem, mint a környezetében bárki. Nem azért, mert nem tartotta becsületes kenyérkeresetnek a jó szakmát, a vasgyári munkát, hanem mert valamiféle gyerekkori álmát szerette volna megvalósulva látni. .Beírattak hát a putnoki polgári fiúiskolába. Nem volt könnyű a stúdium. Putnok 26 kilométerre van Ózdtól. Naponta megtettem ezt a távolságot vonaton oda és vissza. Miskolc még messzebb, hatvanöt kilométerre van Ózdtól. Ott képesítőztem, a tanítóképzőben. Az egyik húgom időközben meghalt. Mi többiek, hárman diplomás emberek lettünk. Jószerivel erre dolgozott a nagy család. — Szeretett tanítani? — Szerettem. Ez akkor, amikor a pályát kezdtem, tehát közvetlenül a felszabadulás után, nem volt olyan egyszerű. A megüresedett katedrákra jó ideig visszavárták a háború forgatagában eltűnt pedagógusokat. Sok iskola romokban hevert. A gyerekmunkára is nagy szükség volt. Az embereknek egészen más gondjuk volt, semmint iskolába küldeni a gyereküket. Néhány pályázattal kísérleteztem, de nem volt szerencsém. Végül egy Veszprém megyei község osztatlan iskolájába kerültem „helyettesítéssel ideiglenesen megbízott tanítónak." Három esztendő alatt négy községben dolgoztam. Az utolsó