Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Müller Tibor: Harminc éve vendégmunkás

FŐVÁROSI EMBEREK tanév Nógrádban talált. 1948-at írtunk akkor. Az iskolák államosításának esztendeje volt ez. És fantasztikus dolog történt. Elöljáróban el kell mondanom, hogy már egészen kisgyerek koromban nagyapám kézenfogott, s ha csak tehette, elvitt a gyári rendezvényekre. Szakszervezeti ülésre, munkáskirándulásra, találkozókra. Aprócska gyerek voltam, mégis hatott rám a keményen dolgozó emberek világa, gondjaik, harcaik. Lényegében otthon, a felnőttek beszélgetéseiből is ugyanazok a fogalmak, szavak ragadtak meg. Nem sulykolták belém, mégis pontosan tudtam, hová tartozom, hol a helyem. Teljesen természetes volt, hogy az elsők között, már 1945-ben kértem felvételemet a Magyar Kommunista Pártba. Nyilván ennek is szerepe volt a döntésben, hogy 22 évesen kineveztek Észak-Pest és Nógrád egyházi és magániskolái államosítási ,,A nagy család megtanítja az embert alkalmazkodni és a többség érdekeit szem előtt tartani. Ez nem jár együtt az egyéniség, az önálló gondolkodás feladásával, inkább mérlegelésre, józan megfontolásra int" kormánybiztosává. Képzelheti! Azt sem tudtam, hová nyúljak. Merre nézzek. Mihez fogjak. Ma is elámulok a bátorságomon, hogyha kétségekkel is, de el mertem vállalni ezt a megbízatást. Ma talán nem merném, de azok más idők voltak. Viharos sebességgel sodorta az embert a legkülönfélébb posztokra a harc, a pillanatonként változó forradalmi idők. És egyedül a gyakorlat, a naponként keservesen megszerezhető tapasztalat segített. — Sok ellenséget szerzett magának? — Minden bizonnyal. Többségük már nem él, vannak, akik megbocsátottak. Szándékosan, hideg fejjel, senkinek nem tettem rosszat. Nem én találtam magam egyedül ilyen villámcsapásszerűen a politikai porondon. Ma már tudjuk, történelmi folyamat részesei voltunk. — Amikor átadták önnek a Pro Urbe kitüntetést, mintha melegebb és hosszabban tartó taps kísérte volna? — Ezt én is érzékeltem. Később az a kényszerképzetem támadt, hogy esetleg a meghatottság és elérzékenyültség miatt éreztem így. — Azt gondolom, hogy egy ilyen díj átadásától, pláne, ha egybeesik nyugállományba vonulással, még a férfiember is elérzékenyül. Nem kel! ezt szégyellni. Azt pedig végképp nem, amit megítélésem szerint az ünneplés jelentett: önt szerették a munkatársai. Ön január elsejével kérte az obsitját. Talán a gyerekkor, a nagy családban töltött meghatározó évek alakítottak ki önben olyan emberi tulajdonságokat, mint az érzékenység, a megértés, a közös belátásra való törekvés, s ez nem múlik el nyom nélkül a felnőtt korban sem. Tévednék? — A nagy család megtanítja az embert alkalmazkodni és a többség érdekeit szem előtt tartani. Ez nem jár együtt az egyéniség, az önálló gondolkodás feladásával, inkább mérlegelésre, józan megfontolásra int. Talán már otthon, anélkül, hogy észrevettem volna, belém csepegtették: feladat, jog, kötelesség és biztonság valahová tartozni. Akkor is, később is, amikor a kisközösség íratlan szabályai helyett egy nagyobb közösség írott szabályait kellett betartani. Soha nem voltam partitúrából olvasó. Nem gondoltam végig mindennap a vonatkozó paragrafusokat. De azért az agysejtjeimben, a szöveteimben és a cselekedeteimben is benne volt talán a szerzett tudás. Hogy szerettek-e a beosztottjaim? Remélem, igen. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert szigorú voltam. Szigorúan számon kérő. De nem vak. Érzékeltem a lehetőségek határait, észrevettem a magam és munkatársaim hibáit. Láttam és észrevettem a jó szándékot, a segíteni akarást, a munkabírást, a produktumot. Azt hiszem, felismertem a velem azonosan gondolkodókat, az egy irányba húzókat. És szerencsém is volt, például azzal is, hogy a VII. kerületi pártbizottságon és később a Budapesti Pártbizottságon, ahol több mint tizenhárom esztendőt töltöttem, mindig vagy nagyrészt kulturális területen dolgozhattam. Pedagógusokkal, orvosokkal, művészekkel, sok kiváló emberrel kerültem kapcsolatba. Az évek során rokonszenv szálai szövődtek köztünk, jó néhány barátságot is kötöttem. Megismertem nagy egyéniségeket, az alkotó emberek világát, annak szép és kevésbé szép oldalát. Ezért talán könnyebben és nagyobb biztonsággal igazodtam el ezen a területen. Megkönnyítette ez később számomra a legnehezebb döntést is. Olyan fontos, kiemelkedőbb, kulturális esemény nem történhetett Budapesten az elmúlt évtizedekben, amelyről legalább tudomásom ne lett volna. Mindig tiszteltem mások tudását, értékeltem a minőséget, a produktumot, miért kellene álszerénynek lennem, és elhallgatnom, hogy feltételezem, mások is becsülték bennem a hasznos vonásokat? — Teljesen igaza van. Azt pedig, hogy ön személy szerint is sokat tett Budapestért, senki nem vitatja. Van a várospolitikának három olyan területe, amely szenvedélyesen érdekelte, és ahol jelentős sikereket is felmutathat. A főváros egészségügyi intézményeinek integrálására, az oktatásügyre és a képzőművészetre gondolok. — Jól tájékoztatták. Említettem, hogy szerencsém volt. Ezt úgy értse, hogy a pártmunkám során, különösen gyakorlati feladatköröm betöltésének évtizedei alatt rendkívül sok embert és kulcsfontosságú problémát ismertem meg ezen a három területen. Magától értetődőnek tartottam tehát, hogy amikor 1973-ban megválasztottak a Fővárosi Tanács elnökhelyettesévé, ezt a szakterületet osztották rám. Nincs semmi különös abban, hogy itt tudok elsősorban felmutatni eredményeket sok-sok társammal együtt. Más kérdés, hogy nem lettem hűtlen eredeti hivatásomhoz: a szó legtágabb értelmében tanítónak vallom magam, s változatlanul mániákusan érdekelnek az oktatás-nevelés kérdései. Ne várja tőlem, hogy tételesen felsoroljam mindazt, ami Budapesten több mint másfél évtized alatt ezeken a területeken történt. Dicsekvésnek hatna, és untatni sem szeretném számokkal, adatokkal. Csak annyit: az egészségügyi intézményrendszer logikus átszervezése nyomán létrejött egy nagyon használható és a nagy kórházakra, szakrendelőkre épülő hálózat. Az általános iskolai képzés tárgyi-anyagi feltételeit akkor is meg tudtuk teremteni, amikor a demográfiai hullám (önmagunkhoz mérten) a legmagasabbra csapott. Nemcsak érzelmi alapon kijelenthetem: Európa legfejlettebb oktatási struktúráit figyelembe véve sincs okunk szégyenkezni. Az pedig önmagáról is sokat mondó tény, hogy a fővárosban minden hat-tizennégy éves gyerek rendes iskolapadban ülhet. Ami a dolog lényege: ma a fővárosi általános iskolai rendszer céljának megfelelő, inkább többé, mint kevésbé kielégíthető feltételekkel. Ezt felhasználva és továbbfejlesztve tölthető meg tartalommal. Érvényét vesztette az a „magyar átok", hogy ha van víz, nincs vödör, és ha víz is van, vödör is van, nincs, aki vizet hozzon... Elvem ellenére néhány szám: a hetvenes évek végén a fővárosi iskolákban száznyolcvanezer gyerek tanult. Öt évvel később már kétszázharmincezer. Városnagyságú lakótelepek nőttek ki ebben az időben a földből: Békásmegyer, Újpalota és a többi. Általában nagycsaládosok, tehát a több gyereket nevelők költöztek ide. A tanköteles gyerekek 99 százaléka Budapesten beiratkozik az általános iskolába. (Az az egy százalék a még mindig vándorló cigánycsaládokból vagy lumpen környezetből kerül ki.) És 98 százaléka elvégzi a nyolc általánost! Igaz, nem kis hányad épp hogy csak elégséges eredménnyel. De ez akkor is 10