Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Kiss Károly: Egy legenda nyomában

az Oroszországba visszatérő cári seregek? Ebből következik a másik problémakör: helyes-e az a föltételezés, hogy a szovjet levéltárakban még számos föltáratlan, 1849-ből származó orosz és magyar dokumentum lappang? Balajthy, miután megismerte a szibériai Petőfi-legenda korábbi hazai sajtóelőzményeit, mindjárt rájött, hogy az állítólagos sírról való polémia vajmi kevés eredményt hozhat. E föltételezésről csak akkor lehet érdemben vitatkozni, ha előbb tisztázódik: voltak-e magyar hadifoglyok? Első dolga volt tehát leveleket írni néhány gondosan kiszemelt szovjet levéltár vezetőjéhez, kérve őket, szíveskedjenek tájékoztatni őt, mármint Balajthyt, hogy őriznek-e intézményükben 1849-ből való magyar vagy magyarországi vonatkozású iratokat. Közbevetőleg, amíg a válaszokat várta, annak is utánajárt, hogy a hazai közgyűjteményekben találhat-e valamilyen ismeretlen dokumentumot. Szerencséje volt: rögtön meglelte Az oroszországi seregek 1849-ben a magyar lázadók ellen folytatott hadi tevékenységének leírása című jelentést, amely a szentpétervári hadügyi nyomdában készült 1851-ben. E beszámolóban elolvashatta a segesvári csata rövid leírását is. Ennek utolsó bekezdésében ez áll: , Július 31-én az ellenség nyolc ágyút, négy lőszerkocsit, két zászlót, sok tűzfegyvert vesztett. Zsákmányunk lett Bem parancsnok kocsija, irattára és hadtápfelszerelése. " Tehát Balajthy előtt is megjelent az elveszett nyikorgó hadiszekér, rajta Bem tábori levéltára... Váratlan fordulat 1986 nyarán: Balajthy levelet kapott a Szovjetunió Minisztertanácsa Levéltára Főigazgatóságától. Érdemes közzétenni teljes szövegét: ,,Tisztelt Balajthy elvtárs! A szovjet archívumokhoz intézett azon kérésével kapcsolatban, amely Petőfi Sándor föltételezett sorsának megállapítására vonatkozik, közöljük, hogy a Központi Állami Hadtörténeti Archívumban megvannak az ön levelének függelékében említett, az orosz hadsereg 1849-es tevékenységére vonatkozó anyagok, valamint a magyar hadifoglyok hiányos névsorai. Ezeket a dokumentumokat tanulmányozás céljából az ön rendelkezésére bocsáthatják." Aláírás: E. M. Kozsevnyikov, a Szovjetunió Minisztertanácsa Levéltári Főigazgatóságának helyettes vezetője. A legfontosabb két kérdés tehát egycsapásra tisztázódott, s mi több, a levél írója mintegy felajánlotta, tessék, itt vannak az iratok, a Petőfi-kérdés tanulmányozásának nincsen akadálya. Balajthy ekkor már tökéletesen eligazodott a Petőfi-titok hazai irodalmában, utánajárt minden korábban megjelent cikk adatainak, s mellesleg arra is jutott ideje, hogy tanulmányozza Szendrey Júlia levelezését és második házasságának körülményeit. Ekkor már levélismeretségben volt Tyivanyenkóval; Ulen-Ude és Budapest között sokszor megfordult a posta, Balajthy minden elérhető, fontosnak vélt dokumentumot elküldött a szovjet kutatónak, ugyanakkor ők is rendszeresen tájékoztatták újabb eredményeikről. Ekkor már abbahagyta filmes tevékenységét. Immár csak a Petőfi-kérdés tisztázásának szentelte minden idejét. Nem tudta még, hogy az igazi akadályok csak ekkor kezdenek majd föltornyosulni előtte. Ő ugyanis fejébe vette, hogy dokumentumfilmet készít a szibériai Petőfi-legendáról. Nem akart fölfedezést tenni, a tudományos kutató mezében sem óhajtott tetszelegni, csupán a föltételezés rekvizitumait szerette volna filmre venni. Franz Kafka tollára illő történet kerekednék ki Balajthy idevonatkozó kiterjedt levelezéséből. A szibériai fonal Tyivanyenko és Gyemin jóvoltából Balajthy arról is értesült, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia ulen-udei kirendeltsége — már 1985-ben! — levélben kérte az MTA elnökségét, küldjenek ki a helyszínre magyar szakembereket, hogy elsősorban Barguzinban közösen tanulmányozhassák, egyáltalán hitelesnek tekinthető-e Petőfi szibériai fogságának története. Balajthy szerint a szovjet kutatók mindmáig nem kaptak választ levelükre. ,,Csináld akkor, Balajthy! — mondtam magamban. — Kilincseltem mindenfele, minisztériumban, filmgyárban. Mindhiába. A hivatalok csak labdáztak velem, semmiféle anyagi segítséget nem kaptam." Fölsorolni sem tudja, hány helyen utasították el. Végül is dr. Csehák Judit, akkori miniszterelnök-helyettes asszony, közbenjárására az Innovációs Bank adott százezer forintot a további kutatások céljára, és egy moszkvai, illetve ulenudei út költségeire. Vállalatok is segítették: a Savaria Cipőgyár kiutalt ötvenezer forintot, a Graboplast bőröndöket, válltáskákat adott a tervezett héttagú forgatócsoportnak. A Tisza Cipőgyártól lábbeliket, a BRG-től egy diktafont kaptak a vállalkozáshoz. A MALÉV vezetősége néhány utazótáskával járult hozzá a munkához. Ami lényeges: az elkészítendő film úgynevezett utómunkálataira a Magyar Szinkron és Video Vállalattól kapott ígéretet 300 ezer forint erejéig. A MAFILM 100 ezer forint kölcsönzési értékhatárig technikai fölszerelést ajánlott föl Balajthynak. Tyivonyenkóék már 1987 nyarán is várták, de csak télen indulhatott el, miközben a szovjet filmesekkel is kapcsolatot teremtett az együttműködés reményében. A levéltárakkal kialakított kapcsolata kedvező eredményeket hozott: további öt szovjet archívum értesítette, hogy van anyaguk az 1849-es magyarországi hadjáratról, s ennek tanulmányozására lehetőséget is adnak, ha erre valamelyik magyar intézmény megbízásából jelentkezik náluk. Balajthy mögött senki nem áll, nem tartozik ő semmiféle tudományos intézményhez, ahol pecsétekkel hitelesíthetnék rátermettségét és tisztességét. E mozzanat is az abszurditások világát idézi: jön egy ember, aki jó ösztönnel fölismeri, merre kell haladni; Budapesten is megsejti, hol keresse Bem hadiszekerének iratait, még sincs rá mód, hogy elmélyedjen bennük. Arra is rádöbben, hogy a hadifogolykérdés tisztázása kulcsfontosságú, s föltételezése fényesen igazolódik, mégsem nézheti meg ezeket a hiányosan is izgalmas névjegyzékeket, mert senki nem áll mögötte. Sem történész, sem irodalomtörténész diplomája nincsen, következésképp szóba se állnak vele a hazai tudományok fölszentelt papjai. Két moszkvai levéltárban azért megmutatták neki az áhítva keresett dolkumentumokat. Egyebek között saját szemével láthatta a Bem-féle irattár szépen rendezett csomóit: bennük megpillanthatta Kossuth és Görgey leveleit. A hadifoglyok listáját is szemügyre vehette. Tolmácsolásokkal Moszkvában tanuló magyar diákok segítettek neki. Azt már csak mellékesen említi, hogy munkatársával, Szirti László filmessel milyen körülmények közt kelt útra. Mindössze 150-150 rubel volt a zsebükben, vagyis a szokásos turistaellátmány összege. Hiába szerzett 40 ezer forint OTP-kölcsönt, egy kopejkát sem válthatott be itthon, mivel utazásuk magánkirándulásnak minősült! Ismét egy abszurditás: Balajthy Andrásnak nincsen meghatalmazása arra, hogy Petőfi ügyében elutazzon Moszkvába, majd Burjátföldre. De hadd ne fűzzem tovább a szót: végül is eljutottak a Petőfilegenda színhelyére. Úgy tetszik alighanem élete egyik legnagyobb élménye volt, ahogy ott fogadták őket. A pártbizottság vendégházában kaptak szálláshelyet, és az akadémia vendéglőjében étkezhettek. Fogadták őket az autonom köztársaság vezetői, s az ulen-udei szellemi élet legjobbjaival is találkozhattak. Mert a Bajkál mentén élő népek emlékezetében sokkalta mélyebben él a Petőfi-legenda; bizonyosak benne, hogy a magyar költő ott élte le utolsó éveit. Burjátföldön nagy terveket szőnek. Ha kedvezőbbre fordul az időjárás, úgy hírlik, exhumálni szeretnék a rejtélyes barguzini sír halottját, akiben Petőfi Sándort sejtik. A nagy hírű moszkvai Akadémiai Antropológiai Intézet munkatársai fölajánlották, hogy Geraszimova vezetésével elvégzik az arcrekonstrukció műveletét is. Hogy milyen eredményre jutnak? Elképzelni sem tudom. De az bizonyos, hogy egy Petőfilegenda nyomán jutottunk el a szabadságharc ismeretlen dokumentumaihoz. Föltárásukkal talán megoldódnék a Petőfi-titok is? KISS KÁROLY 36