Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Kelecsényi Gábor: Az árvízi hajós

Az árvízi hajós ,,A legmagyarabb magyar" címmel ruházta fel Wesselényi Miklóst egy későbbi kor jeles irodalomtörténésze, Beöthy Zsolt. Kossuth a „legnagyobb magyarnak" nevezte Széchenyi Istvánt, ehhez igyekezett Beöthy méltó megjelölést találni a triumvirátus harmadik tagja számára. Széchenyi, Kossuth, Wesselényi... A triumvirátusok örök tragédiája, hogy egyikük mindig háttérbe szorul. Julius Caesar és Pompeius neve jól ismert a történelemből és a világirodalomból, de a harmadikat, Crassust úgy kell lexikonokban fellelnünk. Wesselényi Miklós mindenki számára ismerős mint ,,árvízi hajós", de egyéb működéséről alig tudunk valamit, politikai tevékenységét gyakorta összekeverik ugyancsak Miklós nevet viselő apjával. Igaz, mind a kettő nyakas ellenzéki, a hatalommal szívesen szembeszegülő, ,,nagy természetű" magyar volt. Tetteikért hajlandók voltak a börtönt is vállalni. Apját jakobinusság vádjával törvény elé állították, pedig nem sokkal előbb nyolc kemény évet nyomott le a kufsteini várbörtönben. Ugyanis zsibói kastélyából formálisan hadat indított egyik szomszédja, Haller gróf ellen. Ugyanilyen elszántsággal harcolt az állandó magyar színház megteremtéséért, hiszen művelt, irodalmilag tájékozott ember volt, aki könyv nélkül fújta Horatiust, és kedvenc írója Voltaire volt. Ebben a szellemben nevelte tizenegyedik, egyetlen életben maradt gyermekét, az 1796-ban Zsibón született Miklóst. ,, Tanuld meg, hogy egy Wesselényi nem fél!" — dobta fel megriadt hatéves fiát egyik legvadabb lova hátára, hogy aztán a paripa egy többé semmitől meg nem riadó ifjúval térjen vissza a nyargalásból. Gondos neveléséről és oktatásáról is gondoskodott. Kitűnő nevelőinek egyikével 18 éves korában hosszabb magyarországi és külföldi útra küldte. Eljutottak egészen Velencéig, de Széphalmot sem kerülték el, ahol a magyar irodalom vezéralakjának, Kazinczynak a felesége, Török Sophie mint Don Carlost és Posa márkit üdvözölte az ifjú bárót és mesterét. Hiába, Széphalom mindig is tele volt irodalmi utalásokkal. Húszéves korában megyei szolgálatot vállalt, aztán a reformországgyűlések nagy hatású alakjává nőtte ki magát. Pár év múlva Debrecenben megismerkedett Széchenyi Istvánnal, aki az ismeretség alapján ezt írta naplójába: „Sokkal kevesebbet érő vagyok, mint Wesselényi". Barátság alakult ki közöttük, közösen indultak nyugati utazásra. Hatottak is egymásra — méregették is egymást. Széchenyi fő politikai támaszát remélte benne. Úgy érezte, ő maga lelki akaratánál fogva kevésbé alkalmas a pártvezér szerepére, de Wesselényi annál inkább, hiszen mindenki ,,a hatalmas, méltóságos, királyi tekintetű magyart" látná benne. Külföldi útjukon mindketten feltöltekeztek. Angliában Wesselényi sok mindent megtapasztalt az atyai gazdaság, a különben is híres zsibói ménes felvirágoztatására. Elhozta az angol jellegű sportszeretetet is, amelyben inkább kidomborodott a versengés, az „agón" szelleme, mint a németes gimnasztikában. Makacs edzéssel vetette bele magát az atlétikába. Úszás, vívás, lovasbravúrok, falkavadászat... Törekedett műveltségét pallérozni, olyan emberekkel véve magát körül, akikkel a „deákon" kívül angol, francia, olasz, német, román nyelven társalkodhatott. Sajnos azóta elfelejtettük Széchenyi álmát, hogy nem bizonyítványokkal rendelkező, hanem kiművelt emberfőkre van szüksége a hazának. 1830-ban az Akadémia igazgatótanácsi, 1831-ben pedig tiszteleti tagjává választották. Széchenyi Hitel című munkáján felbuzdulva három év múlva, 1833-ban ő is összefoglalta a polgári átalakulásra vonatkozónézeteit Balítéletekről címen. En-V/iY//tm///i</ tv// 23