Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Szále László: A városkép mozgó része

HÁBORGÁSAIM A városkép mozgó része A taxi nem egy a sok városi szolgáltatás közül, hanem egyik legfontosabb és legjellegzetesebb eleme az utca életének, azt is mondhatnám, hogy a taxi városképi jelentőségű „objektum". A híres New York-i sárga taxi éppúgy hozzátartozik az amerikai metropolis utcaképéhez, mint Párizséhoz az Eiffel-torony, Moszkváéhoz a Kreml. A városba érkező idegen első benyomását általában a taxiról szerzi, amikor a repülőtérről vagy a pályaudvarról szálláshelyére viteti magát. Némi szorongás is van ilyenkor a vendégben — vajon hogy boldogulok ebben az idegen városban —, és nagyon jól esik neki, ha egy kedves, megbízható taxis a puszta létével, viselkedésével ezt eloszlatja benne. Igen gyakran a vendégnek a legutolsó élménye is a taxiról marad: a taxis szerepe olyasmi, mintha a város kikísérte volna vendégét a pályaudvarra. Ezért van többek közt — különös jelentősége annak, hogy milyen egy város közlekedési, szűkebben: taxikultúrája. Szilveszterkor a televízió meglehetősen nagy teret szentelt a fővárosi taxik népszerűsítésének. A tévénézők számos gyors, ügyes, leleményes taxisofőrrel ismerkedhettek meg. Biztos vagyok benne, hogy a hajnalban hazafelé készülődök idén sokkal nyugodtabban, derűlátóbban mentek le az utcára, álldogáltak a taxiállomásokon, mint a korábbi években bármikor. Egyrészt sokkal több a taxi a városban, meg aztán itt volt ez a bravúros vetélkedő, melyből kiderült, hogy egyik vállalat volánforgatói sem alábbvalóbbak a másiknál. Az emberek többsége nyugodtan aludni tért, és nem is sejtette, hogy a vetélkedő újév hajnalán tovább folytatódott lenn az utcán. Ezúttal azonban az utasok vetélkedtek: ki tud hamarabb taxit fogni. Mielőtt azonban rátérnék ennek a páratlanul izgalmas versenynek a részleteire, egy kis kitérőt kell tennem. Külföldön élő barátom unszolására a szilveszter éjszaka egy részét a Hyattban töltöttem. Sajnos nem éreztem igazán jól magam. Nem azért, mintha bármi kifogásolható lett volna a vendéglátásban. Azért nem éreztem jól magam, mert nem voltam képes rá. Fölemeltem a poharam, és nem a sűrű, tüzes bort láttam, hanem hogy mennyibe kerül. A vacsorával is úgy jártam, mint egykor Midasz király. Az én tűzdelt őzgerincem nem változott ugyan arannyá, de mintha a saját árcédulájába lett volna csomagolva, alig tudtam lenyelni: a tudatom föllázadt a nyelvem ellen. És amikor hajnalban koccintani akartam harmatos falu pezsgőspoharammal, nem a mennyei ital lebegett a szemem előtt, hanem a számla. így nem lehet mulatni. Pedig a barátom fizetett mindent. Nem a fukarságom béklyózott, mégcsak nem is a barátom pénztárcáját féltettem; nekem ennyiért valahogy már nem ízlik. Szóval az ilyen ember ne menjen elegáns szállodába, az ilyen maradjon otthon. De ha már itt van, valahogy haza kell jutnia. És itt térek vissza a taxis vetélkedőhöz. A taxisok ugyanis nagyon játékosak voltak: hol megálltak, hol nem, kit fölvettek, kit nem. A vetélkedő kérdése valószínűleg az volt, hogy milyen szisztéma szerint visznek el egyeseket, s hagynak ott darvadozni másokat. Sokáig nem tudtunk rájönni a trükkre, nyolc szabad jelzésűtől kaptunk kosarat, köztük az összes létező embléma és tulajdonforma képviseltette magát. Barátom a kilencediket németül szólította meg, s amilyen fantasztikus szerencséje van, ez nyomban megállt. Nem mondta, hogy neki csak Békásmegyer felé szabad utast vinni, azt se, hogy rendelésre megy, azt se, hogy már végzett. Udvariasan kinyitotta az ajtót, s mi beszálltunk. Egy darabig külföldit játszottunk, mondjuk úgy, hogy németül vihorásztunk, én — mást nem tudván — az Erlkönigből adtam elő részleteket. Repült a taxi, repült az idő, náluk gyorsabban csak a taxióra pörgött. Olyan fergeteges tempóban mutatta az újabb és újabb számokat, mint egy stopperóra másodpercmutatója. Barátom a Thököly útnál — talán, hogy figyelmeztesse a taxist — váratlanul ékes magyarra váltott: Itt legyen szíves jobbra fordulni. Amikor megálltunk, a máskor hatvan forintot jelző óra 225-öt mutatott. A taxis nyilván azt hitte, hogy egy kelekótya külföldi beveszi ezt a számlát. De most más a helyzet. Számára is nyilvánvaló, hogy magyarok, sőt, pestiek ülnek a kocsiban, akik tudják, mennyibe kerül ez az út. Barátom, mint aki segíteni akar, szelíden megkérdezte: akkor mennyit fizetek. Egy pillanatra feszült csönd támadt. Hogy a taxis agya min járt, nem tudom, de én pontosan azt éreztem, amit a kibic érez, ha huszonegyezéskor a játékosa tizenkilencre húzni akar. A taxis végül merészen kivágta: hát amennyit az óra mutat. Lehetett valami megejtő a szemtelenségében, mert a barátom fejcsóválva, de szó nélkül fizetett, sőt, nem kért vissza 250-bol. Én pedig semmi megnyerőt nem találtam abban, hogy a taxisofőr százról indította az órát, s a szokásos összeg négyszeresét fizettette ki velünk. Ami akkor is sok, ha január elsején újra emelték a tarifát. Borzasztóan szeretném tudni, mire gondolt közben. Milyen alapon állnak meg vagy futnak tovább a taxisok, milyen indítékok, milyen motívumok jegyében csalnak? Van-e valami presztízs, szakmai becsvágy, cégbecsület, lelepleződéstől, büntetéstől való félelem, amely visszatartó erőként működik? Egyáltalán: van-e bármiféle erő, hatalom, amely a budapesti taxi hírnevét félti, őrzi? Én mindenesetre nagyon szégyelltem magam. Az vigasztalt csupán némiképp, hogy a csalás végeredményben a „családban" maradt. A taxis eredetileg nem minket, hanem egy külföldi társaságot akart levágni, magyarokat föl sem akartak venni pesti bérkocsik ezen a hajnalon. De vajon miért részesítették előnyben a külföldieket? Tán udvariasságból? Vagy azért, mert könnyebb becsapni őket? Most már csak azt szeretném tudni, hogy szilveszter éjjelén még utoljára szert akartak tenni egy kis láthatatlan jövedelemre, vagy ez már az újév kezdete? Most lett vége valaminek, vagy éppenséggel mostantól kell szembenéznünk a gátlástalan csalás, harácsolás növekvő rémével? Az adórendelet mindenesetre alaposan fölborzolta a kedélyeket. Az emberek lázasan számolgatnak, latolgatják, hogy beadják-e az ipart, egyesek többet, mások kevesebbet akarnak dolgozni, vannak, akik a kibúvókat keresik, s bizonyosan lesznek szép számmal olyanok is, akik igyekeznek majd másokra áthárítani várható veszteségeiket. Ok lesznek azok, akik minden legális és illegális eszközt igénybe vesznek, hogy az ő adójukat is a többi adófizető fizesse. Vagyis fölemelik az áraikat, és még be is csapják a delikvenseket. Ez a képlet adja az egyszerű mezei állampolgár háromszoros adóját. Erre a különadóra főleg a szolgáltatásokban kell fölkészülnünk. A legegyszerűbben úgy védekezhetünk, ha elkerüljük őket. Ha nem járunk taxival s nem megyünk vendéglőbe, ahol most már ötven-hatvan-hetven forintot kell fizetni egy üveg sörért, ami az üzletben tizenöt-húsz forint. A rövid italokról ne is beszéljünk. Még szerencse, hogy van elég külföldi vendégünk, az árak úgyis az ő pénztárcájukhoz vannak szabva. De az a „harmadik adó" — az nem kéne. Mert nemcsak a taxi tartozik a városképhez. Egy idegen szemében nem a járókelők a város főszereplői, hanem a taxis mellett a fodrász, a boltos, a pincér, az újságos, a jegyszedő, a közlekedési rendőr. A város imágójához ezek éppúgy hozzátartoznak, mint az utcák, terek, szobrok, épületek. Az új szállodákkal, a régi városrészek — igaz, csak részleges — rekonstrukciójával, a sortatarozással kétségkívül sok új hívet szereztünk szeretett fővárosunknak. Ám egy városnak nemcsak esztétikuma, etikuma is van. SZÁLÉ LÁSZLÓ 19