Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Gyarmati Szabó Éva: Szociális foglalkoztató az Erzsébetvárosban

FORUM munkát. De én nem ezeket tartom a legfőbb akadálynak, noha leküzdésük sok energiát követel. A legfontosabb tényezőnek az emberi részvételt, a szellemi energia mozgásba hozását, növelését tekintem. Ezt nemcsak a mi vállalatunknál tartom elsődlegesnek, úgy tetszik, hogy ez Hungáriára, azaz hazánkra is érvényes. Az új körülmények megkövetelik a továbbgondolkodást, a fejekben tárolt aranyfedezetek mozgósítását. Azt az új magatartást, amellyel leküzdhetők a nehézségek, fellelhetők a célravezető új utak, ami nélkül nem képzelhető el továbblépés. — Az ön vállalatánál fellelhető ez? — Ügy hiszem, igen. Meglepően sok új ötlettel, erős tenniakarással találkozom, bármelyik gyáregységében járok. Persze meghallom a panaszt is, gyakran jut eszembe ilyenkor, hogy a „tett halála az okoskodás", és bizonyára többen sopánkodnak, mint ahányan cselekednek. Pedig új magatartásra van szüksége az országnak s nekünk is. Az új körülmények ezt követelik. A Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat vezérigazgatója bízik munkatársaiban, mert tudja, hogy dolgozói tenni akarnak, azért, hogy jobban éljenek. FEHÉR RÓZSA •HHHHHIHHBHIBHBBBBHBBB^ KERÜLETRŐL KERÜLETRE Szociális foglalkoztató az Erzsébetvárosban Az ország mintegy harminc szociális foglalkoztatója közül az egyik legrégebbi Budapesten, a VII. kerületi Damjanich utcában működik. Dolgozóinak létszámát, forgalmát és nyereségét tekintve ez a legnagyobb valamennyi közül. A tízezer foglalkoztatottból csaknem kilencszáz náluk talált munkát: túlnyomórészt helyi, azaz erzsébetvárosi lakosok, jó tíz százalékuk a két szomszédos — a VI. és a XIII. — kerületből való, de a főváros minden részéből, sőt, több környező településről is akadnak dolgozóik. Sokan keresik fel a Városliget melletti központot, mert Budapesten nem minden kerületi tanács tart fenn ilyen intézményt, az egész városban csupán tizennégy található. Pedig nagyon nagy szükség lenne szociális foglalkoztatóra másutt is, hiszen növekszik a munkára, jövedelemkiegészítésre szoruló idős emberek és az úgynevezett megváltozott munkaképességűek száma. Erzsébetváros a legöregebb kerületek egyike nemcsak a házakat, hanem a lakosságot tekintve is. Minden harmadik-negyedik ember a hetven éven felüli korosztály tagja, s többségük háromezer forint körüli nyugdíjból él. Nyilvánvaló, hogy sokak számára a szociális segély nem jelent megoldást, a jövedelem kiegészítésre szorulók közül szívesen vállalnak munkát azok, akik még erőt éreznek hozzá. Jól jön havonta a kis nyugdíj mellé egy-két ezer forintos kereset! Nem szólva arról, hogy az idős ember önbecsülését, önértékelését is erősíti a munkával szerzett pénz, amely jótékonyan hat egészségére, személyiségére. A szociális foglalkoztató dolgozóinak több mint fele nyugdíjas, közülük csaknem kétszáz hetven éven felüli. A többiek egészségi állapotuk, testi fogyatékosságuk miatt kényszerültek erre a munkavállalási formára. Akadnak olyanok is, akik családi körülményeik miatt nem tudnak más kereseti lehetőséget választani. Hét év óta — az országban elsőként és azóta is egyedüliként — százötven szellemileg sérült fiatalt is foglalkoztatnak. A Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola kezdeményezésére indult ez a kísérlet, amelyet a Művelődési Minisztérium is támogat. A főiskola tanárai Kemény Ferenc tanszékvezető irányításával minden szakmai segítséget megadnak a fiatalokkal foglalkozó dolgozóknak, szociális szervezőknek, akiket másfél évtizede a gyógypedagógiai főiskola készít fel sokrétű feladataikra. (A felsőfokú végzettségű szakemberek munkája nyomán, ha lassan is, de kezd megváltozni a régi szemlélet, mely szerint a szociális foglalkoztatóban nem teljes értékű, amolyan „alantas munkát" végeztetnek a dolgozókkal.) Itt minden értelmes kezdeményezés, újítás, jobbító ötlet nyitott kapukra talál, kockázatot is vállalnak. Nem véletlen, hogy éppen őket keresték meg a gyógypedagógiai főiskola tanárai az értelmi fogyatékos fiatalok érdekében; hiszen ők merték vállalni a kezdetben nem sok eredménnyel biztató országos kísérletet. És győztek. A hét év során számos, önálló életvitelre alkalmas embert neveltek a korábban intézetben vagy a családban csaknem magatehetetlenként gondozott fiatalokból. Óriási erőfeszítések, kudarcok árán lépésről lépésre hozták közelebb őket az elfogadhatóbb, emberibb élethez. Fél napi munka, majd fél napi speciális napközis foglalkozás, szeretetteljes törődés, türelem jelentette az önállóságra nevelés alapját. Ezek a fiatalok nemcsak gyógyító támaszt leltek a foglalkoztatóban, hanem anyagi biztonságot nyújtó bázist is, hiszen eltartottakból keresőkké váltak, így immár rokkantnyugdíjra is jogosultak. Ez a segítség emberileg és gazdaságilag is hatalmas és tiszteletre méltó. Miként az is, hogy az erzsébetvárosi példa alapvetően hozzájárult egy jogszabálymódosításhoz. Egy 1984-ig érvényben lévő rendelet szerint szellemi fogyatékosokat csak kivételes méltányossági alapon foglalkoztathattak a szociális munkahelyek. Az új rendelet viszont már kötelezően előírja ezt. Nagy Vendelné, a foglalkoztató igazgatója szerint ez a munkahely alig különbözik más vállalatoktól, gyáraktól. Van papírüzemük könyvkötészettel, varrodájuk, konfekciórészlegük, nemrégiben önálló boltot nyitottak, amelyet saját fonalfeldolgozó üzemük lát el áruval. A tizenhárom telephelyet saját erőből, folyamatosan korszerűsítik, a régi pinceműhelyeket felszámolják, mára csupán mutatóba maradt belőlük. A főként bedolgozóként foglalkoztatott emberek átlagjövedelme 2500 forint felett van. Végül is ez az intézmény a legnyereségesebb valamennyi között. Felkészült alkalmazotti gárda — mintegy hetven főfoglalkozású dolgozó — a sikeres munka letéteményese. És nem utolsósorban a vezető, aki nagy hivatástudattal, óraműpontossággal szervezi meg a munkát, ami egyebek között azért is figyelemre méltó, mert az intézmény adminisztratív dolgozóinak létszáma meglepően alacsony, alig három százalék. Minden ember munkájára szükség van — minden embernek joga van a munkához. Csakhogy amíg egy átlagos vállalat az elvégzendő feladathoz keres szakembert, addig a szociális foglalkoztató az embernek keresi a legmegfelelőbb munkát, amelyet olyan színvonalon végezhet el, hogy az eredmény piacképes, jó áron eladható termék legyen. És ez nem kevés. Az intézet évről évre fejlődik, terjeszkedik, s ha sikerül tervüknek megnyerniük a főváros többi kerületét, mindenekelőtt a két közvetlen szomszédot, akkor nemcsak kilencszáz embernek tudnak munkát adni. Az erzsébetvárosi tanács ugyanis odaajándékozott nekik egy nagy értékű, de alapos felújításra szoruló régi gyárat, amelynek rendbetételéhez szükség lenne pénzre. Ha sikerül megszerezni a kívánt összeget, újabb kereseti lehetősége lesz a rászorultaknak, akik a főváros minden pontjáról hozzájuk fordulnak. És ők eddig még senkit nem utasítottak el, és nem akarnak elküldeni a jövőben sem. GYARMATI SZABÓ ÉVA 16