Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - P. Szabó Ernő: Örökségünk őrei

pítés kapcsolatát, át kell gondolni — mondja Kállai Eszter. Nem is az lenne a baj, hogy az ügy gyerekcipőben jár, ha legalább a cipő a lábra illene. Csakhogy jelentős a távolság a valóság és az optimális állapot, a tervek és a lehetőségek között. Sok helyen nagy a lelkesedés, nem hiányoznak az ötletek sem, a következő lépés a különböző szintű, felelősségű irányító szervek közötti szorosabb kapcsolat kialakítása lehetne. Látványos akciókra manapság aligha van pénz, az apró lépések taktikája azonban sok hasznos megoldást eredményezhet. Nem rossz gondolat, például, hogy be lehetne vonni a városszépítő munkába annak a tíz-tizenkét középiskolának a diákjait, amelyekben idegenvezetést is tanítanak. Számukra a legjobb gyakorlat lehetne, ha átadhatnák tudásukat náluk fiatalabbaknak. Ifjúság és lelkesedés összetartozó fogalmak Ahogyan a városszépítő egyesületek országos találkozóján is elhangzott, ott, ahol a felnőttek, pedagógusok között erőteljes a lokálpatriotizmus, ott a fiatalok is könnyebben, gyorsabban bevonhatók a városvédő munkába. A legjelentősebb eredményeket a városvédő ifjúsági táborokban — például Szegeden, Szolnokon, Jászberényben értek el —, mintegy a táborokból nőttek ki a helyi egyesületek. Debrecenben a városszépítő egyesületek ifjúsági bizottsága — amely 1977 júliusában alakult meg — igen gazdag program kidolgozásával hívta fel magára a figyelmet. Egyrészt szeretne bekapcsolódni a városban folyó munkába (például a tiszta, virágos Debrecenért indított mozgalomba), másrészt önálló városvédő diákkörök létesítésére törekszik. Az Ybl Miklós főiskola és a Péchy Mihály építőipari szakközépiskola diákjait is szeretné bevonni a Kistemplom körüli Révész tér előtetős konzoljainak felújítási munkáiba. A Kistemplom sorsa megérdemel néhány szót. Aki ismeri Debrecent, tudja, hogy ez az épület, amely nemcsak a város, de a magyar építészet egésze szempontjából is sajátos értéket képvisel, lassan életveszélyessé válik. Magam jó tíz évvel ezelőtt, debreceni újságíró gyakornokként hallottam először a felújítás szükségességéről, eredményről azonban talán csak újabb tíz év múlva számolhatok be. A református egyház 1985-re elkészítette ugyan a felújítási terveket, pénz hiányában (akkor 17 millió forint kellett volna, ma ki tudja, mennyi) a munka nem indulhatott meg. A Debreceni Városszépítő Egyesület ezért nyílt levélben fordult Debrecen és Hajdú-Bihar megye politikai, állami és társadalmi szerveihez, a különböző intézményekhez, vállalatokhoz, a lakossághoz, hogy pénzadományokkal segítsék a felújítást. (Mivel nyilván azok közül is jó néhányan címzettnek érzik magukat, akik elkerültek a „Hortobágy mellyékéről", íme, a csekkszámlaszám: 349-98028-710-17370.) A debreceni fiatalok is szeretnék kivenni részüket e munkából, ugyanúgy a Széchenyi utcai volt Podmaniczky-ház felújításából, de készek más műemlékek megmentése érdekében is munkafelajánlásokat szervezni. „Jelen programpontunk — írják az ifjúsági bizottság működési tervében — egyúttal kérelem is városunk vezetőihez, az említett műemlékegyüttes felújítási munkálatainak soron kívüli elkezdésére. Ehhez a nagy munkához kívánunk ifjú erővel csatlakozni..." Ifjúság és lelkesedés — ahogyan a debreceni példa is jelzi — összetartozó fogalmak. Kár, hogy a legtöbb helyen azt is gyorsan meg kell tanulniuk, hogy az eredményes munka érdekében hogyan kell kompromisszumokat kötni. Azoknak a középiskolásoknak viszont, akik levelet kaptak az Országos Műemléki Felügyelőségtől, hogy dolgozzanak ki egy igazán tartalmas programot ifjú küldötti műemlékvédők számára, semmilyen eredményt nem kellett tenniük. A levél szerint a nagy-britanniai csoport tagjai azt vallják: a múlt folyamatos egymásra épülésen, történelmi folyamatosságon alapul, s ebben a folyamatosságban a kisebb értékű épület is több információt hordoz, mint a korszak vagy stílus egy-egy kiemelkedő képviselője, valahol máshol, csak önmagában szemlélve. A küldöttséget azok a magyar fiatalok fogadhatják, akik a legtartalmasabb programot kínálják az érkezőknek. Igaz, persze, hogy a pályázat meghirdetői „ideáltervet" vártak a program kidolgozóitól, hiszen az angol vendégek a valóságban nem léteznek, de az is igaz, hogy azután ezt a programot, az elvek érvényesítéseként nagyon komolyan bírálták el. A levelet ugyanis egy nagyon érdekes — és nagyon komoly — játék részeként kapták meg a diákok, egy több mint fél évig tartó vetélkedősorozat első fordulójában. Az Örökségünk őrei című vetélkedőt a kezdeményező Országos Műemléki Felügyelőség, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, a KISZ KB KSZT, a Magyar Népművelők Egyesülete, a Budapesti Városszépítő Egyesület és a Városvédő és Városszépítő Egyesületek Szövetsége hirdette meg az 1987-88-as tanévben, azzal a céllal, hogy mind több diákot késztessenek a műemlékvédelemmel, a környezettel, az építészeti örökséggel való intenzív foglalkozára, hogy érzelmi kötődést fejlesszenek ki az építészeti környezet értékei iránt. Mégpedig úgy, hogy a vetélkedő ne a lexikális tudásra, hanem a cselekvésre épüljön. A csapatok — három-öt diák és egy felnőtt segítő — a feladatokat postán kapják meg, és a megoldásokat is így küldik vissza az Országos Műemléki Felügyelőséghez. Az utolsó feladatot márciusban oldják meg, majd a legjobb tíz csapat egy úgynevezett döntőpótló játékon vesz részt április 18-án, a Nemzetközi Műemléki Napon. Ghiczy Tamás, az OMF műemlékpolitikai szakreferense — amennyire hivatalos az elnevezése, annyira mellőzi a formaságokat, merevséget ő maga — beszélgetésünk időpontjában több mint hatszáz csapatot tartott nyilván a résztvevők között, közülük mintegy nyolcvan képviselte a budapesti iskolákat. „Az egész város játszott" Közvetlenül mintegy 2500 diák és hatszáz felnőtt vesz részt a játékban, a feladatokat azonban aligha lehet úgy megoldani, hogy ne vonjanak be másokat. Ügy tűnik, máris széles kört érint, s talán számos új hívet toboroz a műemlékvédelemnek, városszépítésnek. Néhány feladat kidolgozása azt jelzi, hogy a fiatalok örömmel „csodálkoznak rá" környezetük értékeire, máshol, amint jelezték „az egész város játszott". Az egyik feladat az volt, hogy a játékosok gyűjtsék össze környezetük műemléki védelmére méltó, de hivatalosan még nem védett épületeit. Nos, az egyik fővárosi csapat a kerületi tanács műszaki osztályát is bevonta a munkába. Itt színes, amott fekete-fehér fotók sorakoztak, a módszeresség, a színvonal felnőtteknek is becsületére válnék. Rokonszenves vetélkedő az Örökségünk őrei, és rokonszenvesek azok a célok is, amelyeknek elérése érdekében rendezik. Hiszen, mint Ghiczy Tamás mondja, nem egyszeri kezdeményezésről van szó, hanem egy sajátos műemléki politika szolgálatáról. A kezdet kezdetén, jó száz évvel ezelőtt a műemlékvédelem egyéni, társadalmi kezdeményezésekkel indult, azután vált törvényes rendeletekkel szabályozott közüggyé. Olyannyira azzá vált azonban, hogy ma már a műemlékügy „visszatársadalmasítására" van szükség. A különböző tanácsok mellett működő műemléki albizottságok, a városvédő egyesületek megalakulása e folyamat jelentős állomásai. Most pedig mintegy maga a műemléki szervezet közeledik a lakosság és az azt képviselő tanácsi szervek felé. Szövetségeseket keres, hosszú távra. Felismerte: ha a múlt és jelen mellett a jövőre is felfigyel, természetes szövetségesei a fiatalok. E felismerés, persze, nemcsak a műemlékekre, hanem a városokra, az emberi környezet egészére vonatkozik. Jó lenne, ha — Pogány Frigyes egyik könyvének címét idézve — szép emberi környezetről beszélhetnénk, amelyben harmonikusan simul egymáshoz a természeti motívum és az építészeti részlet, a múlt és a jelen, s nem kellene külön hasznos és külön esztétikus létesítményekről beszélni. Végül is alapvetően ilyen környezet megteremtésével nevelhetnénk igazán a fiatalokat, erősíthetnénk bennük a tudatot, hogy azt, amit örököltek, valóban érdemes védeniük. P. SZABÓ ERNŐ 14