Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Beszélgetés Budapestről Iványi Pál tanácselnökkel

rolhatók. Tehát, amikor pénzről beszélünk — most már az idei esztendőről van szó —, és azt firtatjuk, mire elég, mire nem, abból kell kiindulni, hogy a főváros működtetéséhez, „üzemeléséhez" kell parancsoló szükségszerűséggel előteremteni a megfelelő összegeket. Az nem lehet vita tárgya, hogy a kórházakban gyógyítani, az iskolákban tanítani kell, az üzletek polcait áruval kell feltölteni, az embereknek el kell jutniuk úticéljukhoz, a szemetet el kell hordani, az utakat, csatornákat karban kell tartani, áramra, gázra, vízre szükség van. És ehhez még hozzá kell tennem, hogy fejlesztés nélkül egy idő után működtetni sem lehet. — Valahol tehát vissza kell vonulni? — így van. És ez nem öröm. A nagy dilemma: hogyan lehet a legkisebb veszteséggel visszavonulni. — Tehát, ami nem ég a körmünkre, ahhoz, egyelőre, nem nyúlunk? — Valahogy így, de bizonyos megkötésekkel. Mert például azt nem tehetjük meg, hogy a metrót nem építjük tovább. Ha hosszabb időre abbahagynánk a földalattiépítést, közlekedési csőd következne be. Arról nem is beszélve, milyen fantasztikus pénzbe kerülne az állagmegóvás és azután az újrakezdés. Ez tehát nem járható út. Az már inkább, hogy a metró építését átmenetileg, egy vagy két évig lassítjuk. — Jó dolog ez? — Egyáltalán nem. A lassított beruházás, a későn hozott döntés mindig rossz. Csak esetleg a kisebbik rossz a választhatók közül. Nem 1990-ben adjuk át a metró új szakaszát, hanem 1991-ben. — Tisztáldozat? — Pontosan. Nézzük, például, az iskolák helyzetét. Az elmúlt öt évben egy nagy programot hajtottunk végre. A hat-tizennégy éves gyerekek számának gyarapodása miatt sokkal több általános iskolai osztályra volt szükség. Ezek a gyerekek most középiskolába, szakmunkásképzőbe mennek. Meg kell tehát építeni 14 középiskolát. Ezen nem lehet töprengeni. Ez alapvető dolog. És bármennyire fájdalmas, csaknem bizonyos, hogy valahonnan, például a közművelődés költségéből, el kell venni. Másik példa: az egészségügyön belül el kellett dönteni, mire fordítsuk a pénzt. Vagy a technikai felszereltséget növeljük, korszerűsítjük, amivel az orvosi ellátás színvonala emelkedik, vagy a kórházi ágyak számát gyarapítjuk. Az előbbit válaszottuk. Azt ne higgye, hogy ezek könnyű, magától értetődő döntések. Temérdek jó érv szólhat a másik alternatíva mellett is. De a kettő együtt nem megy. — Az idén épülő, mintegy kilencezer budapesti lakásból csak 1300 tesz tanácsi. Ez a szám majdnem drámaian kicsi. Jól értesültem? — Jól. Kétségtelenül ez ma a város egyik legfájóbb gondja. Azzal együtt, hogy — hozzá kell tenni — nagyon sok tanácsi pénzt költünk egyéb formában a lakásépítés támogatására. Azt pedig az egész országnak végig kell gondolnia, hogy a lakásgazdálkodásban milyen utat, miféle irányt követ a jövőben. Ez nemcsak Budapest gondja. De van itt még egy érzékeny pont: a kevés tanácsi bérlakás építésével éppen a szociálisan leginkább a rászorulók lakáshoz jutási esélyei csökkennek. Pályakezdők, családalapítók, alacsony jövedelműek tartoznak elsősorban ebbe a kategóriába. Lehet ezt enyhíteni mindenféle könnyítéssel, rendelkezésekkel, de a meg nem épült lakásokat semmivel sem lehet pótolni. — Az ember olyan nehezen érti meg, hogy miközben teljesítettünk egy tizenöt éves lakásépítési tervet, új lakónegyedek nőttek Budapest köré, a magánerős vállakózás számtalan anyagi könnyítésével igyekeztünk kedvet és lehetőséget adni az új otthonok létrehozásához, még mindig előttünk a neheze. — Ebből a szempontból is nagyon sajátos a főváros helyzete. Százhárom családra száz lakás jut Budapesten. Ami — elvileg — igen jó arány. Némi szépséghibával. Hiszen a komfortfokozat nem elhanyagolható tényező. Mint ahogy a családszámban a töredékek is benne vannak. Azaz, a statisztika pontosan annyit tükröz, mint az átlagszámok általában. Az mindenestre tény, hogy kevesebb lakást tudunk a következő egy-két évben építeni, mint amire egészen bizonyosan szükségünk lesz. Pillanatnyilag 65 ezer lakásigénylőt tartunk nyilván. Arról most nem is szólva, hogy a lakásigények újratermelődnek, és nehezen érjük utói magunkat. Most nem szeretnék részletesen szólni a főváros leromlott épületállományáról. Közismert, hogy hét éve elkezdődött az Gondoskodás az idősekről Az egészségügyi ágazat költségvetésében kiemelt fontosságot kapott a szociális ellátás és gondoskodás. A szociális segélyezésre fordítható összeget 35-40 százalékkal növelték, sor kerül a házi szociális gondozás körének bővítésére, a szociális étkeztetés kiterjesztésére, újabb szociális otthoni férőhelyek létesítésére, s nem utolsósorban a tanácsi szociálpolitikai munka korszerűsítésére, a koordináció javítására. A fővárosban mintegy 150 ezer olyan idős ember él (a nyugdíjasoknak hozzávetőleg 50 százaléka), akiknek havi jövedelme háromezer forint. Különösen nehéz a 70 éven felüli egyedülállók élete, de sokan rendszeres segélyre szorulnak a családban élők közül is. A rendszeres szociális segélyben részesülők száma háromezer volt a múlt év végén (ők évente hatszor kapnak rendkívüli segélyt), a rendkívüli segélyezetteké pedig 35 ezer. S míg az előbbiek száma nem nő számottevően, a rendkívüli segélyezetteké várhatóan eléri a 45 ezret. A főváros ismét jelentősen emelte, átlag ötezer forintban állapította meg az egy főnek adandó rendkívüli segély évi összegét. Jelenleg 5700-an vesznek részt szociális étkeztetésben, számuk a tervidőszak végére várhatóan a duplájára nő. E szolgáltatás fejlesztésének, illetve szélesebb körben való kiterjesztésének módja — új konyhák-éttermek építése mellett — a meglévők jobb kihasználása, bővítése, még inkább az, hogy a tanácsok különböző más intézményeket is bevonjanak a szociális étkeztetésbe. Követendő példa van: a Tétényi úti, a János, az Újpesti, a Korányi Kórház konyháján az időskorúak számára is főznek; a II. és a III. kerületben pedig vendéglátóipari vállalatok bevonásával próbálják kiterjeszteni a szociális étkeztetést. A kerületi családsegítő szolgálatok feladata, hogy ezt másutt is megszervezzék. Igen magas és egyre növekszik a gondozásra szoruló idős emberek száma, ezért az idén — és a tervidőszak következő éveiben — a hivatásos házi gondozónők számát száz fővel, a tiszteletdíjasokét pedig 800 fővel emelik. A gondozói körzeteket fokozatosan a körzeti orvos munkájához hangolják, ezért 1990-ig a hivatásos gondozónők számát a jelenlegi 535-ről 860-ra növelik (ennyi orvosi körzet van a fővárosban), amihez támogatást ad a szociális és egészségügyi tárca is. Nagy jelentőséggel bír, hogy a házi gondozásban megszervezték az ügyeleti szolgálatot: kerületenként, telefonon kérhetnek és kapnak azonnali segítséget a rászorulók. Ez idő tájt több mint hatszázan várnak szociális otthoni elhelyezésre. Ennek oka egyrészt a kevés férőhely, másrészt az, hogy az öregek nem szívesen mennek vidékre, pedig a fővárosnak 16 szociális otthona van az ország különböző részein. Az idén egyébként Újpesten 70 új szociális otthoni férőhelyet alakítanak ki, Gödöllőn pedig a kastélyból kiköltöztetettek számára létesítenek férőhelyet. Ebben az évben nem futja többre az ágazat költségvetéséből, hiszen sürgető feladat a meglévő épületek korszerűsítése is. Egy-egy új szociális otthoni férőhely kialakítása megközelitően egymillió forintba kerül.