Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Veress József: Főszerepre várva

HÉV-en, hivatalokban és intézményekben, iskolákban és piacokon, hotelekben (akad köztük is egy-két favorit), uszodákban és mulatókban, aluljárókban és a ,,Zserbó-bó-ban" — továbbá kopott perifériákon, elnyűtt macskaköveken, girbe-gurba mellékutcákon, szégyellnivaló zugokban is. A divat hullámzásait a favorizált külsőkön is le lehet mérni. Volt idő, amikor egy-egy belvárosi palota volt a kedvenc, később „felzárkózott" az Erzsébet hid, a Duna Intercontinental, a Hilton, Meg a népszerű randevúzóhelyek és a frissen felavatott objektumok. A hiánylistát — most csupán Budapest határai között maradva — megtoldhatnánk néhány „foghíj" felsorolásával, ám ettől eltekintünk, mivel értelmetlenség lenne számon kérni rendezőinktől a város totális birtokbavételét (legfeljebb sajnálhatjuk, hogy Koltai Lajos, Ragályi Elemér, Illés György, Kende János kamerája nem csodálkozik rá valamennyi szépségére — de hát ilyen alapon inkább a debreceniek, pécsiek, egriek panaszkodhatnának). Markánsak a társadalmi erővonalak a budapesti fogantatású magyar filmekben. A tömény politikum koordinátarendszerében helyezkedik el Gábor Pál két, Vészi ihlette drámája, az Angi Vera és a Kettévált mennyezet. A rendező a filmekben — egyebek mellett — a Nagy-Budapestté terjeszkedő település lakóinak egykori rossz közérzetét fogalmazta meg: az alkalmazkodóképesség mennybemenetelét egy budai pártiskolai karrier tükrében, a prakticista szempontok eluralkodását, az ideálok megrokkanását, zászlóink beszennyeződését, tegnapunk bevallott nyomasztó emlékeit. Maár Gyula Moldova György regényéből forgatott Malom a pokolban című 1987-es opusza egy gerincroppanás fejlődésrajza. A háttérben szinte díszletként húzódik meg a félájult nagyváros. 1956 fekete krónikáját majdnem mindig budapesti árnyékok feketítik be a vásznon. Érthetően: itt dörgött legjobban az ég, errefelé szikráztak leginkább az indulatok azokban a napokban (Makk Károly és mások művészi látomásai). Azok a bizonyos ötvenes évek sűrűn megmozgatták a filmesek képzeletét. Ebből a „blokkból" talán legmegragadóbb a Szerelem, melyben összefonódik a közösségi és a személyes sors, s a kamarajátékot hiteles történelmi korfestés hangsúlyosítja. Gothár Péter különféle idődimenziókban játszódó történeteit szintén áthatja a „pestiség". Az Ajándék ez a nap, a Megáll az idő és az Idő van atmoszféráját élénk-derűsre vagy gyászossötétre színezik a tipikusan itteni alternatívák. A „menni vagy maradni" kínzó dilemmája, a „beilleszkedni vagy ellenállni" választási kényszere, a „kiemelkedni vagy elszürkülni" jellempróbáló vízválasztója. Böszörményi Géza Laurájában a recski lidércnyomás máig elevenbe vágó következményeivel néznek farkasszemet a fővárosi értelmiségiek: Varga doktor, akinek hosszú idő elteltével még mindig égnek a sebei (s fáj neki, hogy mások könnyűszerrel felejtenek), a személyzeti főnökasszony a maga szerény tapasztalataival és az ifjú zenészek, akik zenévé oldják a szenvedéseket. András Ferenc A nagy generáció című filmben arról beszél, mivé lett egy lelkes nemzedék — itt, a Duna két partján, illetve a tengeren túl. A dögkeselyű — ugyancsak András a rendező — devianciáink indítékait kutatja (sajnos ezen a téren is elérjük a világszínvonalat). Gazdag Gyula Balzac-olvasatában (Elveszett illúziók) főleg az életforma röntgenszerű átvilágítása érdekes. Messze túlmutat a kuriozitásokon, hogy miképpen ismétlődnek bizonyos szituációk itt és most, ott és akkor, Budapesten és Párizsban. Almási Tamás a Ballagásban a „mindig újak" konfliktusait elevenítette meg (paradoxon, de ezekben az életképekben is részben örök szituációk „köszönnek vissza"). Erdőss Pált a szaporodó számú hátrányos helyzetű fiatal bizonytalan egzisztenciája érdekli. A nagyüzemi képsorok a budapesti munkáséletből vesznek mintát — a jelzés szintjén, S.O.S. jelekkel hangsúlyosítva (Adj király, katonát, Gondviselés). Rózsa János a Csók, anyuval rózsadombi szimfóniát komponált — vagy inkább capricciót. Amerikai agyusztálású példázata nem arról szól, hogy a kiváló életszínvonalat elérő családok is lehetnek boldogtalanok (közhelyek kedvéért kár filmet összeütni) — fontosabb számára megalkuvásaink, következetlenségeink, felelőtlenségeink szimptomatikus jelenségeink fókuszba állítása. Sokféle pesti sértést láttunk mostanában magyar filmekben. A képzeletbeli skatulyába belegyömöszölhetjük Xantus János szenvedőit (Eszkimó asszony fázik), az acsarkodásban fáradhatatlan társbérlőket Tarr Béla Őszi almanachjában. Gyarmathy Lívia férfi hősét a Vakvágányban — ő is pesti, közülünk való ember! — összeroppantják az ellene — véletlenül? törvényszerűen? — összeesküvő körülmények. Jeles András a sodródás pszichológiájával döbbent meg A kis Valentinóban. A címbeli tinédzser származását, felfogását, viselkedését tekintve egyaránt „peremvidéki". Szomjas György — Könnyű testi sértés, A falfúró — a groteszk látásmód ostyájába csomagolta a lehangoló következtetéseket. Vélekedhetünk bár fenntartással a filmek sugallta eszmei summáról, vitathatatlan, hogy a rendezők szociográfikus érvénnyel tárták fel az indulatok és érzések birodalmának beltenyészetét. Szomjasnál a „genius loci" egészen különleges. Külvárosi zenés trupp tagjai, bérkaszárnya-vállalkozók, szerelemre éhes ösztönlények szívják itt a fojtogató levegőt. A „múzsák rakoncátlan gyermeke" a kommersz, egyes darabjaiban sűrűn fel-felvillan Budapest sziluettje — sőt, az is megesik, hogy valamilyen, e földrajzi helyhez kötődő tipikus jelenségre, szituációra, humorforrásra „kihegyezett" a cselekmény. Makk Károly Broadway-miliőt árasztó komédiája, a Játszani kell a szuperluxus káprázatával szolgál (hogyan érzik magukat nálunk a tőkés filmcsináló gépezet irányítói), a sztori azonban — Molnár Ferenc hatásától függetlenül — régi rugókra jár. Azzal marad adósunk, ami a remake — nevezzük annak — értelmét indokolná: idézőjelekkel, fricskákkal, anakronizmusokkal. Bájos képeskönyet nyitogat előttünk Kollányi Ágoston (Álmodik az Állatkert), csak az a kár, hogy számára sem az a felfedezésre méltó, ami csak a miénk, hanem az, ami közös a világ összes Zoo-jában. így válik a „budapestiség" kissé egyhangú klisévé, csillogó kirakattá, értékét vesztett áruvá. Nem sokkal jobb a helyzet a nálunk éppencsak vegetáló ifjúsági (gyermek-) filmek kategóriájában sem. Palásthy György Égigérő fű című izzadságos művében sovány a muníció ahhoz, hogy a (budápesti) problematikát akárcsak a tanulság szintjén átélhessük (lehet-e zölddel beültetni egy bérház udvarát, hogy az enyhet nyújtson egy nyugdíjba készülő öregembernek?). Kriminalisztikai tőről sarjadt az Interpol is foglalkoztató dossziéból merített Képvadászok (rendezője Szurdi Miklós és Szurdi András). Amennyire érdeme, annyira hibája is a filmnek, hogy szinte teljesen elszakad a valóságos eseményektől. A kötelező „egy dal — egy film" norma, hála istennek, régen érvényét vesztette, ma már nem fakadnak dalra szereplők minden pillanatban okkal — ok nélkül, mint a meseautó mozijában, a Budapestet kifejező zenének viszont, mely az esetek jó részében funkcionális tartalommal bír, megnőtt a jelentősége. A Kopaszkutya számai a kirekesztettségről szólnak. A Ripacsok szellemes songjaiba szintén beletápláltak egyfajta hamisítatlan pesti miliőt. Mind gyakrabban bújkál az irónia filmjeinkben a régi slágerek idézőjeles beúsztatásával. Hajói emlékszem, A királylány zsámolyában csendült fel először ilyen szándékkal Karády Katalin búgó altja. Számos rendező teszi fel újra és újra a gramofonra a tűt, hogy felidézze a régi hangulatokat, és merengjen a múltak ütemén. És egy film(típus), mely a felnövekvő nemzedékek érzéseit dübörgi fortisszimóiban: Koltay Gábor Koncertje. Itt nem egyszerű kötőanyag a népszerű muzsika, annál sokkal több: közösségi fogódzót, eszményekbe kapaszkodást, lelkesítő élményt (is) fejez ki. Zárókövetkeztetésem reményekkel tölthet el bennünket. Budapest a filmművészet számára éppúgy kimeríthetetlen, akárcsak valamennyi más város (falu, sőt, tanya), melynek kisugárzó szellemisége és sodró atmoszférája van, ahol múltat őrző és a jövőbe felelősséggel pillantó emberek élnek, melyből a felismerések hite és a képzelet teremtő arzenálja egyaránt táplálkozik. Talán nemsokára megszületik egy olyan alkotás, melynek a Duna két partján elterülő kétmilliós metropolis lesz az abszolút főszereplője. VERESS JÓZSEF 22