Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Sebők Magda: Dilemma

HÁBORGÁSAIM DILEMMA Szép, napos, kellemes vasárnap reggel, a Rádió riportere is kirándulásra buzdít. Legyen ez a nap a iidőnké, szívünké, lábunké. A kiadós vasárnapi ebéd helyett — úgyis felszedtünk az utóbbi időben néhány kilót — inkább menjünk gyalogolni, friss levegőt szívni, megsápadt arcunkra pírt szerezni! Irány az erdő! Mindössze húsz perc járásnyira az otthonunktól. Az utca teli járművekkel, mintha mindenki egyszerre kerekedett volna föl. A hegyről le, a városból a hegynek tart az autófolyam. Sebaj! Vágjunk át a temetőn, ott jó a levegő. A sírkertben ember ember hátán, sokakat kicsalt a kellemes idő. Csak ne lenne itt is annyi autó! Nem mozgássérülteket, nehezen járó idős embereket szállítanak! Nem! Ők botra támaszkodva vagy hozzátartozójuk karjába kapaszkodva tipegnek. Az autókban fiatal, életerős nők és férfiak, jó lábú gyerekek feszítenek, és száguldanak a fasorok között, hogy mielőbb letudják az illendő kegyeletet a nagyapa sírjánál. Jól ismerem a Farkasréti temetőt, hisz több mint tíz éve lakom mellette. Legtávolabbi pontja sincs 15-20 percnél távolabb — gyalogszerrel — parkolóhelytől, villamos- vagy autóbuszmegállótól. Nem tudom megérteni azokat, akik ilyen szép időben autóval keresik fel szeretteik sírját. Megkérdeztem a kapust, hogy ide bárkinek bármikor be lehet-e hajtani, mert csak kerékpározást és kutyasétáltatást tiltó táblákat láttam. A válasz: motorbiciklivel tilos behajtani, személygépkocsival, szállítójárművel nem. A megengedett sebesség ugyan 15-20 kilométer óránként, ezt a bejáratoknál táblák jelzik, de betartását senki sem ellenőrzi. Nincs rá ember. Ha a Margitszigetre és más parkokba tilos behajtani — ide vajon miért szabad? Itt is vannak értékes fasorok, növények, síremlékek, amelyeknek ugyanúgy árt a kipufogó gáz és a rezgés, akár az embereknek. Ki érti ezt? Sebaj! Csak a temetőből kiérjünk. Ismerünk rejtett ösvényeket fel a hegyekbe, ahová nem követhetnek a benzingőzt okádó pléhszörnyek. Mire felérünk, a Széchenyi-emlék környéke már teli parkoló, induló, érkező autóval. Egy négytagú család éppen akkor száll ki a Ladából. A kocsi ajtaját tárva-nyitva hagyják, vagy mert tudják, úgy sem időznek itt sokáig, vagy mert nem akarják elmulasztani az autórádióból harsogó zenét. A két felnőtt rágyújt, majd felmennek a gloriette lépcsőin, körbejárják az építményt, és máris visszaülnek az autóba. Elporzanak. A Normafa irányába menekülünk, hátha ott kevesebb az autó, kisebb a zaj, a füst, a por. A Széchényi-emléknél látott család kocsijával az Olimpia-szálló előtt újfent találkozunk. Utasai odabent süteményt majszolnak, fagylaltoznak. Kirándul a család... Hát igen! Mindenki úgy tölti el a szabadidejét, ahogy akarja. Nem találtak cukrászdát, presszót lent a városban eleget, feljöttek a hegyre levegőt rontani... Végre egy erdei ösvény, amelynek bejáratánál ott a behajtani tilos és a természetvédelmi terület jelző tábla! Itt majd fellélegezhetünk. Madárdalos csönd, tiszta levegő s aszfalt helyett földút a talpunk alatt, lombsátor a fejünk fölött — ez az igazi, ez kell nekünk, erre vágytunk! Örömünk rövid. Hamarosan motorzaj veri föl az erdő csöndjét, két ifjú titán közeledik vasparipán, átugratnak árkot, buckát, kidőlt fatörzset. Vajon motoros akadályversenyre készülnek, vagy csak a virtus kedvéért bőgetik, prüszköltetik, gyötrik masinájukat? Ki tudja? Riadtan húzódunk félre előlük. Visszatartjuk lélegzetünket, legszívesebben a fülünket is befognánk, de ez tapintatlan célzás lenne arra, hogy helytelenítjük viselkedésüket. Mikor végre elhaladnak, megkönnyebbülten fölsóhajtunk, mást úgy sem tehetünk... Nagy nehezen elül a zaj, szétoszlik a sűrű, sötétkék füst, leülepszik a por. De hamarosan kezdődik minden elölről, halljuk, jönnek visszafelé. Kitalálták! Végig az úton hűséges társunk maradt a két, tiltó tábláknak fittyet hányó „sportember' Tágas tisztásra érünk. Nini, itt is egy autó! Hát ez meg hogy kerül ide? Benne fiatal pár ül, felhúzott ablakoknál beszélgetnek, az ölebük bezzeg a tisztáson rohangál, élvezi azt, ami, úgy tűnik, csak a kutyának kell: a „friss" levegőt, a természet lágy ölét. Csakhogy kijutottunk ebből a bosszantó erdőből! Itt már csak az út egyik oldalán vannak fák, a másikon kiirtották, és helyükbe négyszintes társasházakat építettek. Egészen eddig felkúszott a város. Jó azoknak, akiknek erdő mellett van a házuk, és rossz nekünk, mert tovább zsugorodott a zöldterület. Ahol épületek vannak, ott kell a csatorna, a villany, a víz, a gáz, az út. Pár éve ez is természetvédelmi területnek számított. A hajdani tábla kidöntve, elrozsdásodva hever a frissen aszfaltozott út mellett. Helyére sebességkorlátozó tábla került. A megengedett sebesség 30 kilométer óránként. Elvégre „erdőben" vagyunk! Járda nincs, az útmenti fák kérgén kopott turistajelzések. Valaha kedvelt, csöndes kirándulóútvonal volt ez, most autósztrádának nézik, úgy söpörnek el mellettünk a magyar rendszámú Fordok, Volkswagenek, Renaultok, Toyoták, mintha ott sem lennénk. Ladát, Trabantot, Wartburgot errefelé alig látni. Minden környéknek megvannak a jellegzetes autótípusai. A lakótelepeken és környékükön főleg a népi demokratikus kétütemű hódít. Errefelé, úgy tűnik, jómódú emberek laknak. Sovány vigasz, hogy a nyugati márkák kevésbé szennyezik a levegőt, mert port, szemetet ezek is kavarnak bőven. Hamarosan szemünk-szánk teli lesz vele. Csüggedten baktatunk az útpadka legszélére szorítva. Agyamban, mint tudományos-fantasztikus filmben, riasztó képek kergetik egymást. Kirándulókat látok, amint gázálarcban, a tehetősebbek szkafanderben róják az erdei utakat — ahol se madárdal, se lombsátor —, a hátukon oxigénpalack. Másnap, munkába menet, a Belvárosban mintha rémálmaim elevenednének meg, egy csoport fiatal tűnik fel gáz- és gézálarcban, csontváznak maszkírozva. Röpcédulát osztogatnak az autósoknak, arra kérik őket, ne személygépkocsival, hanem tömegközlekedési járművön utazzanak a városközpontba. Az autóbuszokon felirat: „Engem válasszon!" Mindez nekem is szól. Természetesen én is kapok egy cédulát mialatt az egyik dugóban vesztegelek. Ma én is kocsival vagyok, hazafelé szeretném elintézni a heti bevásárlást, és 30-40 kilót nem tudok autóbuszon hazacipelni. Most már magam sem tudom, a gyalogosok vagy az autósok oldalán állok-e, okozója vagy áldozata vagyok-e a környezetszennyezésnek? SEBŐK MAGDA