Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - LEGSZŰKEBB HAZÁM

LEGSZŰKEBB HAZAM Téli este a külvárosban Gyásznapon, október 6-án születtem. S mivel 1915-öt mutatott a naptár, előtte és utána is hónapokon, éveken át gyászolt az ország. Ez és apám korai halála, s hogy Budapest peremén, az akkoriban sötétnek nevezett Ferencvárosban láttam meg a napvilágot, meghatározta a gyermekkoromat, kihatott egész életemre. Kocsisok, napszámosok, gyári munkások között, gyárak, malmok szomszédságában éltem. Játszóterem a grund és az utca volt. A tanító nénire, aki az Ipar utcai elemi iskolában írni tanított, s megszerettette velem a betűket, ma is hálával emlékszem vissza. Azokra az idősebb elvtársakra is, akik szinte még gyerekként megismertették velem a szocializmus eszméjét. Inasként többféle mesterséggel próbálkoztam, de az első mesteri pofon, goromba szó után továbbálltam. Az itt közölt versek több mint negyven évvel ezelőtt születtek. A Népszavában, a munkásírók Tollal és szerszámmal című kiadványában láttak először napvilágot, amelyben negyedmagammal igyekeztem elmondani akkori érzéseimet, gondolataimat. Azóta egy dossziéba zárva várták föltámadásukat, s oly sok év után most jelennek meg ismét. Nehéz szekéren gördült az este, Pilleszárnyon hullott a hó. Vén anyánkat, a Földet belepte A pelyhes, puha takaró. Lábujjhegyen, lopózva jött a csönd, Bóbiskoltak a házfalak. Sebes szárnyakon szálltak odafönt A láthatatlan madarak. Sarkon ásított egy üres telek, Vakon néztek az ablakok. Néma, kérdőjelhátú emberek Osontak, mint a tolvajok. Külváros ez. — Száműzött idegen Itt a fény. — Kormos ég hona. Félelem táncol a sziveken, Ijesztget buta babona. S hol hajnalt a gyári kürt rikolt, Füstölnek óriás szivarok. Ahol a sztrájk sohasem indokolt, És élnek, mint a rovarok. Hol templomtorony gyárkéményre les, S ha délben kondul az érc: Népkonyhák asztalán zsírtalan leves, Élet, halál között a férc. Külváros ez. Itt sok emlék tanyáz. Itt a grund, hol játszadoztam, És emitt van, hol születtem — a ház. Olvasni is itt tanultam. És itt tört rám az első szerelem, Első öröm, első harag. Itt kérgesedett munkában tenyerem, Itt értek tetté a szavak. Külváros ez. Fönt kormos ég lapul. Alul bontott gyárak sora. S a legény, ki holnap szabadul Nem dolgozhat — talán soha. De kezének még egyszer hasznát veszi... Táncolva hull föntről a hó. Vén anyánkat, a Földet belepi A pelyhes puha takaró. 1940 Pillanatképek a múltból i Nézd, itt születtem, ez az én hazám! ez a megtépett, szomorú vidék, hol úgy bújnak össze a házak, mint kotlós alatt a kiscsibék, a koromtól piszkos ég alatt s hol krumplit mér a fűszeres és bár húszéves sincs még a lány, de ha kell, már a gyárban pénzt keres. Látod, amott a pályaudvar, barna kocsik ülnek a sinen, egy szemafor zörögve felszalad s messziről jött vonatnak üzen, hogy szabad az út... — be sokszor csodáltam a száguldó szörnyeket és be sokszor szerettem volna beutazni vélük messze földeket. Itt éltem le legszebb éveim, kofák és durva kocsisok között, az utca végén a nagy malom s a likőrgyár fala őrködött, mutatva csupasz tégláikat, mint sebeiket a koldusok, kik veszettül káromkodtak, ha ittak, és ordítottak, mint az ordasok. Emitt a sarkon grund volt, szemét, hulladék, rossz kocsik, nem úri lak, hányszor sebezte fel lábamat rozsdás szög vagy éles salak, ha néhány szem kokszért kutattam, vagy vasért, mit megvett az ószeres és délben, ha asztalhoz ültem, tudtam: munkámért gőzöl a leves. Innen indultam iskolába, itt adtam s kaptam az első pofont, viccelődtünk a szenes Jóskával, ki jókedvű volt, s mondták — bolond, ma már tudom, hogy hazudtak mind, mert volt esze, azért volt vidám, talán több, mint az esperesnek a karcsútornyú plébánián. 1941 35