Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - László Gyula: DAFC

LEGSZŰKEBB HAZÁM DAFC Melyik fiúgyerek nem szeret futballozni? Ötven, hatvan évvel ezelőtt mi sem tudtuk kivonni magunkat a futball bűvöletéből, jóllehet sokáig nem is láttunk igazi futball-labdát. Később is csak akkor, ha csapatba verődve vasárnap délutánonként kivonultunk a Fradi Üllői úti pályájához, hogy szerencsénkben és ügyességünkben bízva, belógjunk a hőn áhított állóhelyre. Jegyünk nem lévén — honnan is lett volna rá pénzünk — ennek két módja volt. Az egyik: a teniszpálya felől gödröt ásni a kerítés alatt, és átpréselni rajta magunkat. Ez hosszadalmas és fáradságos volt, s ritkán járt eredménnyel. Megesett, hogy úgy beszorultunk, se ki, se be, s alig bírtuk egymást kirángatni, amikor botjával fenyegetőzve az őr közeledett. A másik lehetőség: az Üllői út felől a palánkon átmászva bejutni a pályára. Ehhez még több ügyesség, rafináltság kellett, hogy el ne kapjanak bennünket. Akkoriban jó magas deszkapalánk kerítette a pályát, s a tetején két-három sor szögesdrót is védte az illetéktelen betolakodóktól. A meccsek alatt lovasrendőrök is vigyázták. Úgy igyekeztünk túljárni az eszükön, hogy amikor a kerítés egyik végénél voltak, mi a másikon rohamoztuk meg a palánkot, s amíg átnyargaltak hozzánk, egy másik csapat amott kapaszkodott fölfelé. Toltuk, húztuk egymást, ahogy csak lehetett. Amikor jöttek a rendőrök, aki lent maradt, futott tovább, a kerítésen lévők meg még jobban igyekeztek fölfelé, nehogy leráncigálják őket, vagy odasózzanak néhányat a csupasz lábszárukra. A kudarc nem szegte kedvünket. Ha második, harmadik nekirugaszkodásra nem sikerült bejutnunk, alkalmas pillanatban újra nekilódultunk. Akárha egy várat ostromoltunk volna. így sem juthattunk be mindannyian. Néhánynak azért mindig sikerült. A kerítésen belül már ritkán fogtak el bennünket. Pillanatok alatt elvegyültünk a tömegben. Egyetlen meccsről sem maradtunk el, bár olykor csak néhány percet láthattunk belőle. Ha szerencsénk volt, egy-egy utolsó pillanatban váratlanul belőtt dugónak is örvendezhettünk. Megmámorosodva kiabáltuk a többiekkel: — Gól! Gooól! A játékosok nevét hibátlanabbul fújtuk, mint az Árpádházi királyokét a történelemórákon. Gombfocijaink kedvenceit is róluk neveztük el. Amzel meg Háda állt a kapuban, s olyan kitűnőségek továbbították egymásnak a térítőtől megfosztott asztalon a labdát, illetve a kis fehér inggombot, mint Sárosi, Toldi, Bukovi, Opata, Takács, Turay, Kohut és a többiek. Akkoriban mindnyájan futballisták szerettünk volna lenni. Hasonlatosak azokhoz, akiket hétről hétre megcsodáltunk, akiknek nevét vasárnaponként sok ezren harsogták a tribünökön. Hajtott bennünket a dicsőség vágya, de még inkább a játék szeretete. Rengeteg gyerek volt a Ferencvárosban. A rövidke Dandár utca néhány házában is legalább két csapatra való. Rúgtuk a labdát, ahol lehetett. Valójában nem is áhítoztunk mi igazi pálya után, megtette nekünk a grund is. Beépítetlen terület pedig akadt bőven, a hatalmas Vásártérről nem is beszélve, ahol egyszerre akár százan is futballozhattunk. A mellékutcákban is nyugodtan játszhattunk. Forgalom alig volt, két-három lovaskocsi ha végigdöcögött rajtuk naponta. Legfeljebb egy-egy földszinti lakó fenyegetéseitől kellett tartanunk, ha a rosszul irányított lövés bezúzta az ablakát. Ritkán került sor ilyesmire. Futballcsatáinkat többnyire a lakóházaktól távolabb vívtuk. Ott, ahol a terjeszkedő malom egy darabot kisajátított magának a Vaskapu utcából, és magas deszkapalánkkal kettévágta. Itt csupa vassodronnyal védett ablakú gyár, üzem volt, nem tehettünk kárt semmiben. Legfeljebb magunkban, ha rúgáskor a labda helyett egy-egy kiálló kockakövet találtunk el. Mert, természetesen mezítláb játszottunk. Levert lábujjunkra sebtiben darabka rongyot csavartunk, aztán bicegve, sántikálva kergettük a labdát tovább. Csaknem minden utcának megvolt a maga futballcsapata. A mienké, a Dandár utcai gyerekeké a DAFC volt. Krétával kaput rajzoltunk a palánkra, és a közepére jó nagy betűkkel beleírtuk: DAFC. A pálya fele átnyúlt a Vaskapu utcába. Emiatt azonban nem volt háborúság, mert gyakran futballoztunk az ottani fiúkkal. Többnyire azonban csak magunk között játszottunk, egykapura rúgtuk a labdát. Megválasztottuk a két csapatkapitányt, s azok markukba kavicsot dugva, váltakozó szerencsével kijelölték a csapatok többi tagját. A kapus sehová sem tartozott. Pártatlan volt. Minden labdára egyformán nyújtózkodott, vetődött, nem törődött vele, hogy a gránit kockakövek sebesre horzsolják a térdét. Igazi labdánk soha nem volt. Megtette nekünk az ócska harisnyákból ügyesen összegyömöszölt, spárgával jó erősen összekötözött, magunk gyártotta öklömnyi rongylabda is. A jó rongylabda kemény és ruganyos, ha odavágják a földhöz, méternyire is fölpattan. A mi labdáink ilyenek voltak. Sokat elnyűttünk, de még többet elvett tőlünk a malom. Mert akármilyen magas volt is a kerítése, megesett, hogy átrepült rajta. A malomudvar pedig megközelíthetetlen, szigorúan őrzött, tilos terület volt a számunkra. A kerítés mögött napszámra stráfkocsik forgolódtak, tehervagonokat tolattak, súlyos liszteszsákok alatt görnyedő munkások rakodtak. Ritkán néptelenedett el a hatalmas udvar, s ha csendesedett is valamicskét, váratlan veszélyekre figyelmeztetve még ott állt a palánk túloldalán a kis bódé, ahonnan bármikor kiléphetett az őr, hogy nyakon csípjen bennünket. Mintha csak azért állították volna oda, hogy a mi átszállt labdáinkat vigyázza s minket elfogjon. Ezért először mindig a veszélytelen, békés utat választottuk. Egymás tenyerébe álltva fölkapaszkodtunk a kerítés tetejére, s könyörögni kezdtünk: — Bácsi, tessék kidobni a labdát! Máskor jobban vigyázunk! Volt, aki kidobta, volt, aki nem. Olyankor aztán vagy félbemaradt a játék, vagy meglestük, amíg az őr elmegy valahová, akkor a bátrabbak, ügyesebbek közül átugrott valaki a túloldalra, hogy a tilosba szállt labdát visszahozza. Ha elfogták, a pofon könnyen kijárt érte. Egyszer, már nem tudom milyen alkalomból, nagy, piros pöttyös gumilabdát kaptam ajándékba. Soha nem volt nekem azelőtt ilyen szép labdám. Nyomban vittem is le, hogy eldicsekedjek vele. Már az ajtóban voltam, amikor anyám utánam szólt: — Kisfiam, nagyon vigyázz rá! Bólintottam, hogy igen: s futottam le az utcára. Egyszeriben a figyelem középpontjába kerültem. Pajtásaim kézről kézre adták a labdát. — Ez igen. Ezzel lehet jól focizni — állapították meg. A földhöz ütögették, s ámulva néztük, milyen magasra pattan. — Próbáljuk ki — javasolta valaki. — Menjünk focizni. Eszembe jutottak anyám intő szavai, s ijedten nyúltam a labda után, de a gyereksereg már nekilódult, és tehetetlenül velük sodródtam én is. Egy nálamnál idősebb langaléta fiú vette birtokba a labdát. — Most te leszel az egyik kapitány — mutatott rám. A labdát letette a lába elé a földre, zsebéből előkotorászott egy patkószöget. Pillanatra háta mögé rejtette a kezét, majd két csukott öklét hirtelen előre lökte: — Melyikben van? Tűnődve bámultam magam elé. Örültem, mert addig még soha nem voltam kapitány, ugyanakkor aggódtam is, hátha baja esik a labdámnak. Tétovázva járattam a szemem egyik ökléről a másikra. Végül is ráütöttem az egyikre. Szerencsém volt, én választhattam először, hozzám került a legjobb játékos. Micsoda futballmeccset vívtunk aznap délután. Ki tudja, hányszor döngött a palánk a kapura küldött lövésektől. A játék hevében, izgalmában teljesen megfeledkeztem az anyai intelemről, s kíméletlenül rúgtuk, rugdaltuk a jobb sorsra érdemes, szelídebb játékokhoz készült labdát. Szürkült már, amikor egy jókora rúgás után mintha fáradtabban szállt volna a magasba, szép ívelése megtörött, félúton megállt, és szárnyaszegett madárként lelappadva, tompa puffanással hullt a kockakőre. Rohantam oda, s iszonyatos volt, amit láttam. Az én szép piros labdám szétrúgva, megsebzetten, lyukasan hevert előttem. Mint a gyászmenet, úgy vonultunk végig az utcán. Elöl én, hónom alatt a hasznavehetetlenné rugdalt labdával, mögöttem a félbemaradt meccs részvevői. A kapuban lemaradtak. Egyedül, szorongva, lassan vánszorogtam föl a lépcsőn, minél később kerüljek anyám szeme elé. A labdát a hátam mögött rejtegetve lopakodtam be a szobába, remélve, hogy nem veszi észre, mi történt. De anyám előtt nem lehetett eltitkolni semmit. — Az mi? — kérdezte szemrehányón a labdára mutatva, amint beléptem. Gyöngédséget sugárzó szép kék szeme hirtelen színt váltott. Tekintete haragossá vált, megkeményedett. — Mit csináltál a labdáddal? — Elszakadt — nyögtem ki. — Majd megragasztom. — Ezt? — kapta ki a kezemből, s indulatosan a földhöz vágta. Ott is maradt egy helyben, nem pattant, nem gurult az már sehová. Soha életemben nem kaptam több labdát. , . 36