Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Sólyom László: A Lukács szekta

te egyszer-kétszer betéved az uszodánkba (igen, a mi uszodánkba), és a bevételt 20-25 forinttal növeli, éppúgy jogos a kabinunkra (a mi kabinunkra), mint mi, akik egy évben 4-6 ezer (négyesezer-hatosezer!) forintot szurkolunk le. A kiváló demokrata — úgy látszik — nem ismerte a kabinosok ősi jelmondatát: „Nekünk többet ér az a vendég, aki naponta ideadja a forintját (már régóta forintjait), mint az, aki egy évben egyszer akár egy húszast csúsztat." No — ha tárgyilagosan nézem — fifikusan ésszerű ez a határozat: az a megszállott, majd ezer szektabeli tán akkor is odajárul a medencékhez, ha nem lesz bennük víz. És ebben sok igazság van, ez komoly szektalélektani ismeretekről tanúskodik, hiszen az úszás — általában — csak egy része a lukácsosok „szertartásának". Aszekta életének „érdemi" része a vízbe mártózás előtt és után, a zuhanyozóban, a napozón és főleg a folyosón zajlik. Itt jönnek össze a hívek, itt csereberélik bizalmas híreiket a nagy államfőről és a kis színházi statisztáról, itt szülik és itt terjesztik a legújabb vicceket, itt súgják meg a még meg sem született gorbacsovi reformokat, és itt közlik először a reageni titkos manővereket, itt elemzik a Végh Antalnál százszor jobban in-, formált kollégák a magyar futball kulisszák mögötti nyavalygását, itt ad jó tanácsot a színész a harántsüllyedéssel kínlódó ortopédprofesszornak, itt közlik, hogy ki, kivel, mikor és hogyan a színházban, a Gerbeaud-ban vagy a budai erdő sűrűjében. És főleg, és elsősorban és leginkább, itt váltjuk meg a világot. Egy szó, mint száz — nem azért, hogy dicsekedjem, de hozzánk képest a Rádió Pagodája, a Televízió büféje vagy a Vörösmarty tér... Ugyan kérem! Még most is, pedig... Nosztalgia? Kétségtelen. De — tessék mondani, kedves szektatársaim — hol van már Mányai Lajos, a mókamester, a nagy sztorizó, a mindenről mindenkivel évődő, vitázó? Egyszer — például — esett az eső. Erre az ernyőjét a feje fölött tartva úszta a hosszait. Mindig reggel járt, hogy próbakezdésre beérjen a színházba. Akkor még nem volt saját autó, villamoson közlekedtünk, a tehetősebbek autóbuszon. Mányai, ha szövege volt (és mindig volt szövege), fél szemmel leste az órát, egyre idegesebben leste, de addig soha nem ment le a „színről", amíg nem volt abgangja. Akkor viszont gyakran futva távozott. Pontosan ellentéte volt Ungvári László. No, nem azért, mert a másik oldal, Jékelyék környékének a „lakója" volt. Inkább azért, mert a színpadi mozgásnak ez a kimagasló művésze (tanította is jó tíz évig a főiskolán) az uszodában kötelező szertartása után csak ritkán beszélt, akkor is keveset, mert mindig sürgős olvasnivalója volt. Angol regényt, folyóiratot, újságot olvasott, bármi angolt, amihez hozzájutott. Természetesen az első alkalommal, hogy utazni lehetett Nyugatra, beült használt Moszkvicsába (akkoriban csak állami intézményektől „levetett" autót lehetett kapni), és Európán keresztülgurulva meg sem állt Londonig. Ott néhány nap után lerobbant a kocsija. Vitte egyik szerviztől a másikig, de hiába: az ánglius mesterek nem ismerték a keleti szerkentyű lelkivilágát. Laci barátunk erre gondolt egy „magától értetődőt" (ő mondta így), botladozó kocsijával elpöfögött a londoni szovjet követségre, és előadta bánatát. Erre az első titkár ledobta elegáns zakóját, kioldotta a nyakkendőjét, kerített egy overallt, és aláfeküdt a kocsinak. Kiderült, hogy autószerelőként kezdte. Fél óra múlva kutya baja sem volt a Moszkvicsnak. Kedves művészünk három hétig vígan autózgatott Angliában, majd jött vissza robogva, meg sem állt,' csak az uszodánknál. Itt elvégezte az oly rég nélkülözött rituálét, és aztán ment haza. Hűséges tagja volt a szektának — hogy a színészeknél maradjak — Tímár József. Még betegen is kijárt — ahogy ő nevezte — a Lukiba. Sokszor onnan vittük Bárdyval, akinek már akkor egy valódi Opel-Rekordja volt, a János Kórházba „ellenőrzésre". Bárdy György ugyanis — remélem, nem szégyelli, hogy kibeszélem a múltját — szintén szektás volt. Hosszú éveken át. A színésznők közül a legősibb szektás Lázár Mária volt, aki még lábtörése után is ki-kijárogatott. Hozzá méltó hűséggel viharzott közénk Sennyei Vera és lépegetett be Bulla Elma, a feltűnéstől nagyon óvakodva Palotai Boris oldalán. Kívülük csak Psota Irén járt egyéniségét meghazudtoló rendszerességgel szektánk-j ba a hősi időkben. Emlékezésemet azért kezdtem színészekkel, mert ők adtak rangot a szektának, az ő példájuk, különösen a vezető művészek példája, nagyon hatásos volt. Jöttek is sokan. Még a kollégáik is. Sorolhatnám a nevüket vagy fél oldalon, de alig ragadt ott kettőhárom. Az utóbbi években két igazán hűséges lukácsos van köztük: a két Feri, mármint Kállay és Némethy. No, megérdemli a szektás minősítést néhány következetesen megjelenő, gyakori vendég is, mint Kállai Ilona, Tordai Teri, Mádi Szabó Gábor, Dunai Tamás és biztosan még néhány, akiről én nem tudok. Sajnos írótársaim is egyre fogyatkoznak — részben önhibájukon kívül, mint szép emlékű Jékely Zsoli, aki pedig meghatározó egyénisége volt a szektának. Ő, a világ legszelídebb lelke volt a hőse egy, az uszodánkban nagyon ritka csetepaténak. Történt vagy harminc éve, hogy úszás közben kérlelve figyelmeztette az egyik elég gyakori vendéget, hogy ne köpködjön a vízbe. Az illető, aki széltében is, hosszában is majd duplája volt a cingár — bár inas, izmos — költőnek, nagy hangon kikérte magának a rendreutasítást, és boxoló múltját emlegetve a partra invitálta Jékelyt, hogy majd ott ellátja a baját. Zsoli sietve eleget tett a felszólításnak, de nem azért, hogy megvívjon a dühös izomkolosszussal, hanem, hogy meneküljön. Ám az sem volt rest, utánavetette magát. Nagy hajsza kezdődött a medence körül és a vízbe be, a vízből ki, mígnem az egyik lépcsőfeljárónál szembekerültek. A köpködő hatalmas mellkasát kidüllesztve öklét emelte szegény lírai költőnkre, aki ijedten hadonászott, és a nagy hadonászás közben keze a vicsorgó óriás állára tévedt. A behemótnak meglepetésében fennakadt a szeme, de fél pillanat múlva magához tért. Ám ekkor Zsoli már biztos fedezékben lapult. A dologból rendőrségi ügy lett. Jékely kapott nyolc napot — felfüggesztve, „áldozata" viszont szégyenében soha többet nem jött az uszodába. A hős viszont, mígnem... Talán vigasztalásul, az ő hiányát pótlandó visszatért közénk a jó három évig hűtlenkedő Grandpierre, az örökifjú, „cégünk reklámja". Most más időben jár, mint én, csak ritkán sikerül néhány szót váltanunk, pedig éveken át izgalmas beszélgető partnerem volt. Álltunk a kis folyosón, s rendszerint én hallgattam végtelenül áradó érdekes históriáit, hacsak... Sokszor a szó közepén elakadt a hangja, kigúvadt a szeme. Követtem tekintetét, egészen biztosan kívánatos női idomokat láttam, amelyeket tovavitt előttünk irigy tulajdonosa. Amint eltűnt látókörünkből a hölgy, Emil pontosan ott folytatta szavait, ahol abbahagyta, sokszor a következő szótaggal, mert nem szerette ismételni önmagát. Állhatatos szektatárs maradt Boldizsár Iván, bár — más időbeosztásunk miatt — inkább csak hallok róla. Véletlenül, ha találkozunk olykor. Nem így Dékány Kálmánnal, a „nagy jógival". Bevallom, irigyen nézem ezt a csupa izom aszkétát, amint a természetet kijátszva tekeri, csavarja a testét, és nagyon mulattat, amikor az uszodába tévedt „sápadt arcú idegenek" rémülten meresztik szemüket hideg kövön fekvő mozdulatlan testére. Jó öt éve nem jár közénk (igaz, a legjobb akarattal is csak tiszteletbeli szektásnak minősíthetem) Mándy Iván. Pontosabban szólva, ő akkor sem járt a Lukácsba, hanem megjelent. Tán másfél évtizeden keresztül mindig késő tavasszal és kora ősszel — néhányszor. Azt, hogy „megjelent", szó szerint tessék érteni. Mert se én, se más nem látta őt soha bejönni, sem elmenni, sem úszni. Egyszer csak, ahogy ez egy jelenséghez illik, ott volt. Állt a férfimedence korlátjánál, a bejárattal szemközt, mozdulatlanul. Csak a tekintete járt alig észrevehetően, pásztázta az úszókat. Olykor fellibbent a napozóra, s ott művelte ezt az „anticselekvést". Bocsánatot kérek azoktól a szektatársaimtól, akiket nem említettem, ők, a néhány százak is testvéreim a Lukácsban, az övék is a lobogónk, amely most készül, s amelyre a következő, mindnyájunk lelkéből fakadó (általam megfogalmazott) mondatot hímezzük: „Extra Lukács non est aqua, sí est aqua, le van..." Bevallom, hogy a híres mondásból fogalmaztam át: „Extra Hugariam non est vita, si est vita, non est ita". (Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem ilyen.) Ennyi tellett tőlem, de ez szívből jött — Lukács látja lelkem. 34