Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Buza Péter: Kiástuk a próféta kútját

feltétlenül — legkellemesebb italát, a „friss és feltörő" vizet, énekeltek és táncoltak jó tizenegy óráig, míg a nap heve haza nem űzte őket városi otthonukba. Százötven éven át örökítették generációról generációra a pesti rácok ezt a szép szokást, amely a város közönségének is épülésére szolgált, erre következtethetünk, a többi között, Franz Schams soraiból, aki 1821-ben érdemesnek tarotta megörökíteni az élő hagyományt várostörténeti riportkönyvében. Hogy mikor indult utoljára körmenet a Szerbtemplomtól a kúthoz, nem tudjuk pontosan. A forrás és a rácok összetartozása a XVIII. században már állandó jelzőben is testet ölt. Amikor a külső majorok telekkönyvezését 1718-ban elkezdik, és sort kerítenek az úgynevezett kórházmajorra, az okmány a koordináták meghatározásánál mint ismert helyre hivatkozik a „rác Illés-kútra", mondván, a telek ott fekszik: „allwo die alten Schüess-hütten gestanden, bei dem so genannten razischen Eliae-brunn, am Köröser Weg." Az utóbbi az Üllői út régi neve. A század utolsó évtizedeiben a fejedelmi ital ott gyöngyözik fejedelmek asztalán is. Az ellenőrizhetetlen hagyomány szerint elsőként Mária Terézia kóstolta meg vizét a koronás fők közül, midőn 1751-ben Budán lakott, és nem röstellt egy kirándulást megtenni az elhíresült víz kedvéért. Állítólag ennek a látogatásnak emlékére boltozták be először a forrást, s akkor került fölé Illés szobra. Ez a hagyomány egy adatokkal alátámasztható esemény délibábja. 1780-ban II. József is Budán járt, hogy az esedékes hadgyakorlatokat megtekintse. Báró Alvinczy tábornok, az uralkodó szállásmestere felszólította a tanácsot, hogy hozassa rendbe a kút környékét, mivel „a korábban lezajlott táborozások alkalmával őfelsége, a császár, mindenkor az itt található úgynevezett Illés-kút vizét szokta fogyasztani." Átiratának engedelmeskedve a magisztrátus 1780. október 6-i ülésén úgy döntött, hogy nem egyszerűen rendbe hozatja a környéket, de védőépületet is emeltet a forrás fölé, hogy „kiváló vizét ne csupán a közönség élvezhesse, hanem ő császári felsége is itt tartózkodása során minden esetben használhassa." Orczy bérli, Pollack védi A XVIII. század utolsó évei aztán döntő fordulatot hoznak a kút sorsát illetően. Orczy Lőrinc megvásárol itt több major-Folyóiratunk egyszer már közölt cikket a témáról Bandusia forrása címen (1980. 12. sz. 18. o.) A szerk. ságot, nem sokkal később rangos szomszéd is akad: tolnai Festetich Antal császári és királyi kamarás, aki vadászkastélyt épít, vadaskertet rendez be az Üllői út mellett. (Ennek maradéka a mai Egyetemi Füvészkert.) A két park között — mert hamarosan közpark, kedvelt kirándulóhely lesz az Orczy-birtok is — fekszik az a 8170 négyszögöles terület, amely továbbra is a városé, s amely a forrás közvetlen környezetét képezi. Báró Orczy László, a birtokszerző Lőrinc örököse 1798. március 24-én haszonbérleti szerződést köt a városi tanáccsal 32 esztendőre, évi 4 forint 30 krajcár fejében használhatja ezt a földdarabot, de azzal a feltétellel, hogy nem akadályozza a közönséget a forrás használatában. Orczy László ekkor kér engedélyt arra is, hogy a kutat oszlopokon nyugvó, nyílt, harang alakú tetővel boltozza be, de a városi tanács az építést nem engedélyezi. Ez az elutasító végzés, sőt, maga a kezdeményezés is okoz némi fejtörést az adatok kései interpretálóinak. Gyakorlatilag egy időben a fenti eseményekkel — nevezetesen 1803-ban — lát napvilágot Leyrer útikönyvében (Leyrer Joseph: Die Stadt Pesth und ihre Gegend) egy szép metszet, a takaros klasszicista kútház mindmáig egyetlen ábrázolása, kérdések egész sorát indukálva. Ha ez a kútház a régebbi, vajon miért akart másikat építtetni Orczy? Ha régebbi, és rossz állapotban volt, miért nem engedélyezte a város új építését? Ha újonnan épült, éppen 1803 körül, vajon ki építette, és hogyan kapott rá engedélyt? Minderről végül sem tudunk semmit, a rajz azonban egyedülálló érték. Aminthogy az is nagy szerencse: Orczy kérelméhez részletes térképet csatolt, amelyről sok minden leolvasható. Többek között az, hogy a kút — neve szerint valójában forrás — vízfeleslege tavacskák gyöngyfüzérét táplálta — kettő közülük a későbbi füvészkert területére esett. Alig több mint negyed évszázaddal később megszületik a döntés: itt, a mai Kun Béla tér körzetében, az Orczy- és a Festetich-kert egyes részein katonai nevelőintézet épüljön fel. Ez az esemény, amelyhez sokan hozzákapcsolják a kút megszűnésének tényét, anélkül azonban, hogy ezt bármiféle dokumentummal igazolni tudnák. Sőt csak az ellenkezőjét lehet igazolni! Először is: a város ezt a területet újra csak azzal a feltétellel bocsátja — József nádor kérésére — az építkezést finanszírozó alap rendelkezésére, hogy semmi módon ne gátolják a közönséget a forrás szabad használatában! Ezt egyébként egy 1853-ban kelt, a Ludovika kincstári bekebelezését vizsgáló bizottságtól eredő jegyzőkönyv újra megerősíti: „...végül az alap képviselői megemlékeztek az Illés-kutat terhelő szorgalmi jogról is, s kérték a kincstárat, vegye tudomásul, hogy az Illés-kutat a közönség a jövőben is szabadon használhassa." Másodszor: Pollack rendkívül részletes építési jelentéseiben sehol sincs arra semmiféle utalás, hogy a forrást betömette volna. Arról viszont igen, hogy vizének csatornát ásatott, s azt az új út alatt elvezették. Erre más információk is utalnak. Több újságcikk például, amelyek mindegyike arról tudósít, hogy vállalkozók tervezik a víznek a városba történő bevezetését. Az utolsó ilyen terv 1860-ban kelt! Jóval azután, hogy azt — állítólag — betömték! Az első városi vízvezetéknek kétségkívül ez a kút volt a bázisa, s az ötletet időről időre felmelegítették olyan vállalkozók, akik így reméltek jó vizet adni a szomjúhozó Pestnek. Fennmaradt egy ilyen rendszer erősen hiányos műszaki dokumentációja. 1790-ben kezdeményezte kiépítését a tanács, s fel is kérte Muskatirovics János választott polgárt, hogy a csatornaépítés terén akkoriban különös tekintélynek örvendő rác építőmesterektől, Zmejanovics Konstantintól és Athanezievics Demetertől szerezzen be konkrét kivitelezői ajánlatot. Az ajánlat el is készült: két-két csövön érkezett volna a felséges víz a Ferenciek terére, a Városház térre, illetve az azóta beépített Sebestyén térre. Nem tudni, miért maradt papíron az ötlet, bár kétségtelen, nem lett volna olcsó mulatság kivitelezni: a vállalkozók több mint tizennégyezer forintra kalkulálták a költségeket. Az utolsó híradás 1873-ban kelt a kútról. A Vasárnapi Újság riportere az Orczy-kertbe látogat. Magasztalva kivételes szépségeit, kitér a minket közelről érdeklő kérdésre is: „...oly vízzel (ti. dicsekedhet), mely előttünk, pestiek előtt, kik Lindley vízvezetékének minden keserűségét átkóstoltuk, már valósággal olympusi Nektár... gyanánt tűnik fel." Ezt az „olympusi nektárt" egy időben jó pénzért ki is mérték élelmes pesti kereskedők. Éder Mátyás Fülöp például, akiről a Nefelejcs című hetilap 1859. évi egyik száma imígyen emlékezik meg: „A mostani meleg időben jólesik néha egyegy pohár víz, azért megemlítjük egyik helybéli fűszerkereskedőnk, Éder úrnak azon célszerű intézkedését, melynél fogva a Váczi utczai boltjában a jó Illés-kúti forrásvíz az Orczy-kertből mindig frissen és tisztán kapható, még pedig déli 12 és 1 óra közt, jégbehűtve. Egy pintes üveg ára csak 3 új krajczár. Éder úr ugyanezen forrásvízből szénsavanyos szeszvizet is készít, mely igen kellemes illatú, és hűtőhatással bír. Ennek ára pintenként 10 új krajczár." 27