Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Jókai Anna: Alakító tájak

A józsefvárosi bezártság után a viszonylagos szabadság birodalma. Anyám — ismét takarékossági szempontból — „haszonnövényekkel" telepítette be a kertet. Itt tanultam meg kapálni, locsolni, borsót és babot vetni, krumplit fölszedni, megkülönböztetni a fákat, a szerény, zsenge veteményt a tolakodó gaztól. A kerítésnél hagytunk azért egy kis kertet. Kör alakú „gruppban" nyílt a szegfű, két rózsatő, néhány tátika, s a később mindenütt elszaporodó, kiírthatatlan szarkaláb. Ide hurcoltam a fonott széket, itt olvasgattam, s azt képzeltem, itt egyedül én vagyok az úr. Innen jól láttam az utat, s a vonatokat a távolban. Ha meghallottam a távoli vonatfüttyöt, ölembe ejtettem a könyvet és vártam. Vártam, amíg megérkezik a vonat — ezüstös csík a látóhatár szélén —, s azután kicsúszik a képből. Édes szomorúság. A bizonytalan „honnan-hová" időtlen szomorúsága. Néha megvadultam. Alkonyatkor, amikor a bíborszínű szegfű fekete lett, s remegett a sok szarkaláb. Futottam, körbe-körbe, mintha üldöznének, a két copfom a hátamat verdeste, ütődött a díszcsat élesen. Addig rohantam, amíg el nem hitettem magammal, hogy „üldözőmet" lehagytam. Diadalmasan, fáradtan indultam a ház felé, ott már füstölt a petróleumlámpa, a szelíd, imbolygó sárgaság, a biztonságos rév. Éppen előttünk vezetett a „lóré" sínpályája. A lóré sínen szaladó kocsiféle, de ló húzza. Közlekedési vonala az állomástól Anasztáziapusztáig terjedt, tiszte szerint az uradalom gazdáit, vendégeit szállította odáig. Minden vonatnál ott kellett állnia, de rendszerint üresen indult vissza. Ha mégsem: az emberek kiálltak a kapu elé, bámulták a bennülőket, alázatosan, álmélkodva. Ez a lóré volt az én megtestesített fő ellenségem. Ha zöreje a fülemig hatott, felálltam a virágok közül, hátat fordítottam az útnak, és így maradtam, amíg a zaj el nem enyészett. Nem annyira a lóré utasaira haragudtam, inkább azokra, akiknek ez szenzáció. Anyámat is piszkálta ez az alkalmatosság, ő is védekezett a maga módján. Ha megérkeztünk az állomásra, vagy indultunk vissza Pestre, a lórét mindig belekalkulálta a számításaiba. Adott a kocsisnak húsz-harminc fillért, s az — ha nem volt uradalmi vendég — minket fuvarozott. Ez cseppet sem töltött el elégtétellel. Csak még jobban gyűlöltem ezt a kiváltságot. „Bekéredzkedésnek" éreztem, ahol a kocsis kegyet gyakorol. Anyám viszont úgy vélte, mivel fizetünk, mi vagyunk fölényben. Anasztázia-puszta. Irdatlan messzinek tűnt a mi házunktól, én csak a széléig jutottam, a cselédlakásokig, az istállókig. Innen hoztuk a napi 1-2 liter tejet. Friss tehéntej — ez volt anyám nosztalgiája. Én utálkoztam a friss tehéntejtől, ahogy langyosan, habosan töltögették. Szagát éreztem mindig, de inkább ittam belőle, hogy el ne veszítsem ezt az alkalmat: estefelé egyedül sétálni, át a mezőn, kezemben kannával. Ez az esti rét, magas fűvel, ember taposta nyommal, tücsökciripeléssel, a föld illatával, még most is belesajdul a szívembe. Amire visszaemlékszem, szinte az egyetlen harmónia. Egy örök rügyecske, odatűzve a nehéz tarisznya oldalára. Az ácsorgást is szerettem, a pajta előtt, emberek között. Hosszú deszkaasztalnál vacsoráztak a summások. „Milyen csúnyán beszélnek" — gondoltam akkor finnyásán, s büszke voltam arra, hogy a lábamon cipő van, és a körmöm tiszta. Egyetlen pontos emlékem maradt: egy szemüveges, fonott hajú asszony, a szakácsné, mákos tésztát osztott, pléhtányérokba. Nyájasan megszólított: „Kérsz egy kicsit, kislány?" S én azt feleltem: „Ez nem mákos tészta. Alig van rajta mák." Az asszony dühösen taknyosnak nevezett, a tejosztó gyorsan a kezembe nyomta a teli kannát: „Nem magának való ez, kisasszonyka." Satnya kis lázadás volt, inkább rátartiság, semmint értő azonosulás. A szomszédok — akárcsak a Kemény Zsigmond utcában — itt is civakodtak, pletykáltak, de dolgoztak is, végtelen szorgalommal. A harmincas évek elején valaki nagyratörően kitalálta, hogy Tárnok falu mellett (ami jóval messzebb, a búzaföldeken túl kezdődött) egy üdülősávot kéne kiépíteni, az akkoriban propagált, közeli Érdliget mintájára. Felépült néhány víkendház, beszivárogtak a pestiek. Az őslakosok nagy része sem volt igazi földművelő, a többség bejárt Székesfehérvárra vagy a fővárosba. A mellettünk levő nagy házban egy öreg-öreg parasztnénike lakott, öreg-öreg, magatehetetlen férjével, aki szüntelenül köpdösött, s itt élt süket, pártában maradt Annuska lánya is, s vak fia, a szép Józsi. Szép Józsinak trafikja volt az állomásnál, hangjuk után osztályozta a nőket: ki fiatal, ki csinos, ki csúnya. Vicceket mesélt, engem tizenhat évesnek tartott, anyámat harminchatnak. Mindketten meghagytuk ebben a hitben. A süket Annus mindenre csak mosolygott, bólogatott. A kertünk mögött élt egy gyerektestű, vézna, nagy fejű özvegyasszony. Abból tengődött, amit a kertje termett: libát tömött, tyúkokat nevelt. Zajtalanul jelent meg a kerítésnél, a kukoricalevelek meg sem zörrentek körülötte, meztelen lábfeje, akár egy nagyobb göröngy. Ajánlotta a cseresznyét, málnát. Fájt nekem, hogy anyám, bár mindig vett valamit, de mindig alkudott is. Ellenérzésem két forrásból táplálkozott: egyrészt hozzánk nem illőnek találtam az alkudozást, másrészt sajnáltam Hasziló nénit. A neve miatt is sajnáltam, gyakran csúfolták, kiáltoztak utána: „Hasziló-Tasziló... Hasziló-Tasziló..." Babonásan arra gondoltam, talán ezen az egy betűn múlt az élete, egy hang cserélt és beletolakodott a szabályosságba: lám, fals lett az egész. Mint Tárnokliget maga. A két fűszeressel. Összesen két szatócsboltunk volt, de ezek egymással szemben. Az egyik kicsit drágább, modernebb. A másik kicsit olcsóbb, otthonosabb. Csilingelt az ajtó, ha kinyitották. Hogy ki, melyikhez járt vásárolni, ellenségeskedést szült, megosztotta, szinte rangsorolta a környéket. Anyám rendszerint engem szalajtott a boltba, s én mindkettőt kipróbáltam. A csengős üzletecskénél kötöttem ki. Itt kedvesebb volt hozzám az asszony, közlékenyebb. És magázott. Öntelt kis öröm. Minden évben mondogatták: jövőre jön a villany, jön a víz, új parcellákat osztanak, igazi üdülőhely leszünk végül. De ezt nem hitte senki. A csődöt, Tárnokliget bedöglött terveit a „strand" szimbolizálta, tragikomikus sorsával. Megépült, körülötte homok, néhány tiltó cölöp, de hiába. Az állatok birtokba vették. Kacsák úszkáltak a vízen, lovat és tehenet mostak benne, piszkos, büdös sár tapadt a fenekére. Én már csak ilyen állapotban láttam a beígért „strandot". A többi falusi gyerek azért bele-belemászott. Nekem megtiltották. Persze, hogy lefröcsköltek, ha arra jártam. így hát üldögéltem a kerítés mögött, míg anyám rám nem kiáltott, ne töltsem az időt haszontalan olvasással, firkálással. Takarítani utáltam a legjobban. Éppen a ház küszöbe előtt állt a fekete szeder fája. Ez a fekete szeder potyogott az ajtó elé, akarva-akaratlanul eltapostuk, mintha nyálkás bogár lapult volna a talpunk alatt; lilás, nem szűnő foltokat cipeltünk be a hajópadlóra. S ezeket a lilás foltokat kellett volna eltüntetnem. Mindig újra és újra, s mindig hiába. A kút mellett állt a kedvencem: a rózsaszínű szederfa. Félig éretten szedtem a gyümölcsét, s ami hullt, az ott jó helyre hullt, a barna földre. Milyen igazságtalanság — gondoltam akkor —, mindegyik szeder, s mégis az egyik folyton bajt okoz, utálatos, pusztán azzal, hogy rossz helyen növekszik — a másik pedig áldás, ajándék. Anyámmal összekötött egyetlen közös szenvedélyünk: a baromfi iránti vonzalom. Persze, egészen más indítóokkal és céllal. Anyám pörköltrevalónak és a friss tojás kedvéért nevelte őket, kenyérmorzsán tartva, terve szerint csupán tavasztól őszig. De a sírásomtól végül nem lehetett levágni egyiket sem. Nevet adtam nekik: egy totyakos, lompos tollgatyás tyúk lett a Kajla, egy karcsú kakas-nemérintette vörös jérce a Rézi, s a legkedvesebb barátom: Gó, a törpekakas. Különösen viselkedett ez a szénfekete, égőpiros tarajú, apró Gó. Vadul szágoldozott, verte a port a szárnyával, még a nagy, öreg tyúkok is behódoltak neki. Előttem azonban a hátára hemperedett, mintha kutya lenne, a tenyeremből evett, és sétáinkra elkísért. Anyám ősz felé mindig beadta a derekát, a kifent nagykést visszacsúsztatta a fiókba, s rábíztuk a tyúkfarmot a szomszédokra. A harcokban aztán természetesen összefogdosták és megették valamennyit. Én anyámat vádoltam: miért nem engedte legalább a Gót fölhozni a Kemény Zsigmond utcába? Egy skatulyában elfért volna, a pincében. Ezután, ha hébe-hóba élő tyúkot hozott anyám a piacról, vigyázni kellett, élve ne lássam. Mert akkor ott kotkodált hónapszámra a konyhaasztal alatt, madzagra kötve a jámbor, elpusztítani tilos volt, kifordult a húsa a számból. Ugyanakkor a csirkehúst szerettem. Győzött később a megalkuvás, de mint alapkompromisszumot megjegyeztem: okosabb, ha a nyilvánvaló áldozattal nem kötünk előtte barátságot. A tájak elengedtek, sőt, talán el is löktek kissé. Látszat volt csupán. A gyökér nagylelkűsége. De ahogy súlyosodnak a lombok, alázatosabb lesz az ág. A tanító lecke akkor kezdődött: lent a mélyben. A városi sivár falak közt a kicsi, tárgyi félelem: asztal árnyékától, tűztől, rablótól, büntetéstől, kulcsra zárt ajtótól — ott tanultam meg a konkrét rettegéseket legyőzni. De Tárnokligeten, a tiszta augusztusi éjben találkoztam először azzal a szakrális, már-már összeroppantó félelemmel, amit azóta is érzek, ha a szabad mezőn semmi-szemem a csillagos égre téved. Ez már a végtelen szabadság felelős félelme, amit lassan-lassan alakít a múló idő megrendüléssé. Az író káoszból formálja rendjét, s közben fenséges dolgokba avatkozik. Vakmerő; a végtelenhez egy arasszal közelebb kerül. S viszi a tájat is, a haza szabálytalan darabját, emeli magával.