Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Jókai Anna: Alakító tájak

,,Gyökérrel nem lehet elszaladni, csak nőni lehet magasabbra" Interjú Jókai Annával A mai helyzetben, nemzeti megújulá­sunk érdekében fontos a tradíció, a gyö­kerek, a valahová, a valakihez való tar­tozás. Akkor, amikor a vállalathoz­településhez tartozás gyöngüléséről be­szélünk, ugyanúgy szólhatunk a nem­zethez kötődés hiányáról is. Pedig kötő­dések, identitás nélkül cselekedni egy csoport, egy nemzet érdekében nemigen lehet. Közép-kelet-európai sorsvállalás­ként miről ír Jókai Anna? — Az írónak, akinek a szólás lehető­sége megadatott, feladata az egyetemes válaszadás, mely egyben az „európai­ság" vállalását is jelenti. A lét felderít­hetetlen tájairól kell üzenetet hoznia, hogy az eddig megfejtetlen kérdésekre fényt derítsen. Csakhogy, aki Közép­kelet-Európában született, nem térhet ki az elől, hogy valamilyen módon bele ne avatkozzon a nemzeti sorskérdésekbe, társadalmi kérdésekbe. Nem azért, mert szeret politizálni — én sem szeretek, és nem is tudok —, hanem azért, mert van lelkiismerete és igazságérzete. Az írónak mindig nagyobb empátiája és felelőssé­ge van, mint a többieknek. És ha bármit megfogalmaz, beszüremlik a magyar kelet-európai valóság — a hely szellemi­sége, ahol él. — Ha gyökereit mélyre nyújtja, me­lyik az a történelmi kor, melyben önma­gának talajt találna? — A Mátyás-kori legendává nőtt tör­ténelem, az álruhás király Magyarorszá­ga, mely számomra az európaiságot és a függetlenséget jelenti. — A jelen korban éhe közéleti sze­repként, munkaként nehéz helyzetben vállalta az írószövetség alelnöki tisztét. — Én ezt nem közéleti szerepként fo­gom fel. Egy nehéz szakaszban, amikor kockázatos volt elvállalni, magamnak, a meggyőződésemnek tartoztam ezzel. Kötelességemnek éreztem, hogyha már titkos szavazással a nagy többség megbí­zott, elvállaljam. Hiszem, hogy helyesen cselekedtem. — íróként és magánemberként is iro­dalomtörténeti nevet visel. Rokona-e a nagy írónak? — Nem vagyok rokona, de a nevem nem felvett név. A születésemkor anya­könyvezett nevem, ugyanakkor úgy ér­zem, nem véletlen, a sorstól kaptam a Jókai nevet. Örömmel használom. — Kis nép a miénk, annak minden nyelvi hátrányával. Jelent-e belső ,.szű­kösséget", hogy csupán tizenötmillióan értik azt a nyelvet, melyen ír? — Nem tudok és nem is akarok kitér­ni a magyarságom elől, ugyanakkor val­lom, hogy ha apró részecskeként is, de az univerzum része vagyok, a végtelen­ség vándora. Sok mindent megéltem gyermekkoromban, voltunk jómódban, de éltünk szegényen is. Ismerem azt is, milyen az, amikor az ember kivetettként él a világban. Látom az Utat, amin jöt­tem, és amin megyek. Azt is látom, aho­gyan az emberek a praktikumokban el­merülnek. Vallom, kell hogy az ember­nek legyen naponta legalább tíz perce, amikor az élet nagy kérdéseivel foglal­kozik. — Ez a meditáció, a ,,nyugalom ideje". — Az, mikor az ember megmerül ön­magában, látja magát, körbejárja, hogy milyen is valójában. Az-e, akinek gondol­ja, képzeli magát, vagy csupán látszat mindez. Úgy szerettem volna élni, hogy ha a tükröt elibem tartják majd, elvisel­jem saját lelki-szellemi látványomat. — Szereti tükörbeli önmagát? — Még nem tudom igazán szeretni, de már felelősséget vállalok érte. Az egyik embernek a szólás lehetőségére adatott erő, a másiknak az élet elviselésére. Ah­hoz kell szólni, aki saját sorsát s a külvi­lág terhét nehezen viseli. És nekik szólni csak nagy felelősséggel lehet, hazugságtól mentesen. Szeretettel, az örök értékeket keresve. Nagy távlatokban szeretnék gon­dolkodni. — Ma, mikor az emberek a holnapot sem látják igazán, a ma keservei közt él­ve, mi adja önnek a holnapután hitét? — Én az életfában hiszek, ha van gyö­kér, mely talajt talál, nő a törzs is, a lomb és a levelek. Gyökérrel nem lehet elszalad­ni, csak nőni lehet magasabbra, hogy lát­hatóvá legyen minden. A végső értelem is. — Az életfa magasából látszik az út is, hot áll Jókai Anna ezen az úton? — Egy völgyből indultam, az írásaim is ilyenek voltak, mint aki a völgyet mintáz­za meg, nagyon pontosan. De tovább akartam menni. Élindultam egy ösvé­nyen. Az út olyan pontján állok, ahonnan a csúcs is látszik. Annak az ideának a kényszerében élek, hogy az embereknek folytonosan változtatnia kell önmagán, ez az egyén felelőssége, hogy mivé faragja anyagát. Az emberek nagy többsége egy­szerűen csak jobban akar élni — pedig a végső cél mégiscsak az, hogy jobbá le­gyünk. Ha van egy olyan mondatom, me­lyet valaki elolvas és ettől nem érzi magát idegenül a világban, már volt értelme írni. PETŐ SÁNDOR 34

Next

/
Thumbnails
Contents