Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Jókai Anna: Alakító tájak

LEGSZŰKEBB HAZÁM Jókai Anna alakító tajak Ahol eszmélni kezdünk: számunkra ott a szülőföld. Ahol az anyaggal való ütközést megőrzi elménk, ahová ínséges években táplálékért visszaszáll az elbágyadt erő: ott a szűkebb haza. Ide szólít — ahogy öregszünk — az emlék: itt a gyökér, a konok, megtartó, bár a növekedés, gyümölcstermés mámorában, föld és ég között kapaszkodóban ez a gyökér olykor elfeledett. A régi táj, gyermekkor emléke először egy-egy szó csak, hangfoszlányok, néhány furcsa mondat; később kép, mély ragyogású színekkel, keret nélküli végtelenbe olvadó panoráma. Végül zene, ismétlődő dallam, kísértő és kísérő dallam, kinek-kinek sorsára szabott. Oldalunkon tarisznya: benne halálig tartó omlós pogácsa vagy éles, torkot-gégét sebző, vállunkat az anyagig húzó kődarabok. Kinek-kinek ahogy töltetett. De néha megtörténik a csoda: az átváltozás csodája, a kőből is táplálék lesz, osztható, alakítható, életben tartó energia. Megtanuljuk tisztelni súlyos köveinket. S alázattal működünk ebben a testet-lelket rendítő, megfejthetetlen, szüntelen áramlásban. Én is: ha író vagyok, így váltam azzá. A környezet, a nevelő táj és közöttem kora gyermekségem óta az igazában-oda-nem-tartozás érzete munkált. Mintha vendégként éltem volna ott, ahol éltem. Pedig törvény kötött, tudom már. Két helyütt növekedtem: a Józsefváros „fölfelé" kacsingató „jobbik" peremén és a se falu, se üdülőhely jellegű Tárnokligeten, nyaranta. Ezért nem érzem magam idegennek se vidéken, se városban — s ezért nem vagyok se vidéken, se városban kizárólagosan otthon. A dallam, amit őrzök és nyúzok, ezért szabálytalan, egy-egy hang megbicsaklik, látszólag ok nélkül felsír, a harmóniát megbontja. De legalább az enyém. Mögötte sorakozik gyermekkorom egész szövevénye, élményrendszere, fedezetnek. Az egyik világ, a Kemény Zsigmond utcai, nincs már. A helyén marsbéli kráterek. Ez az utca mintegy átvezetés volt a Józsefváros „sötét" részei és a civilizáltabb Baross utca között. Családom boldogulni vágyó, Vas megyéből föltört, de végül is kátyúba forduló akarásának végállomása. Anyámnak unokája lehettem volna, nővéremnek gyermeke. Egykori „szép lakásainkról" csak meséket hallgattam. Ez a Kemény Zsigmond utcai kétszobás „otthon" meglehetősen torz képződménynek látszott. A konyha fala idegesítő cikcakkban megtört, egyetlen fala se képezett a másikkal derékszöget. A fürdőszobához hosszú, homályos, keskeny alagút vezetett. Mindig, minden teletömve, mindig, minden, mindenhonnan kilógott. Eleinte megtévesztett a hálószoba csarnoki mérete, a három irányba tekintő három ablakkal. Amikor aztán kiderült, hogy fűthetetlen, s télen egy szobában kucorogtunk mindannyian, meggyűlöltem. Oly keveset használtuk, hogy lassan a bútor is kikopott belőle, csak középső ablakában felejtettünk egy ócska, kopott díszpárnát, hímzésén bohócpár, a kicsavart nyakú Pierot és Pierette csókolózott koszosan és önfeledten. Erre a párnára könyököltem a múlni nem akaró hosszú, meleg délutánokon, és bámultam az utcát. Amikor fagyott, télikabátban, sapkában nyomtam orrom az üvegre. Itt laktam — de anyám parancsára mégse tartozhattam ide: nem vehettem részt az aszfaltra rajzolt ugróiskolában, a bújócskában, nem hógolyózhattam, nem csúszkálhattam a jégen. Maradt hát a szemlélődés, az olvasás, a titokzatos magányjátékok. Sokáig reméltem, hogy aszimmetrikus konyhafal mögött rejtett üveg van, szenvedő rabokkal, akik az én szabadításomra vártak. Kopogtam is, de válasz sose jött. A „gangot" szerettem. Itt üldögéltem egy széken, rózsaszínű leander alatt. Mindenütt csupa nyitott ajtó, sámlik a küszöbön. Veszekedések, pletykák, rémhírek. Néha sikoltás, tompa puffanások. S ami szinte hihetetlen: erről a folyosóról a Gellért-hegyre láthattunk, a Citadellára; a szürke kőtömbök között éppen ez maradt szabadon, mint egy reklám, mint egy ingyen képeslap a kiszorult bámészkodóknak. Fölöttünk még egy emelet, s az egész házban mindössze néhány kétszobás, félkomfortos lakás, a többi mind szoba-konyha. A mindennapi érintkezésbe átsugárzott a „kétszobások" ostoba gőgje, az általános lecsúszottságban e parányi előny élvezete. A ház az 1870-es években épült, öreg volt már akkor is. Mellettünk lakott Simon néni, tüdőbeteg Erzsi lányával, aki előttem aszalódott gömbölyű, puha cicából csont-bőr, kemény macskafejjé — egészen négyszögletes lett halála előtt az arca. A jobb oldali szomszéd, Kissné és férje, a gyomorbajos asztalos, jókedvűen, mindenkit titoktartásra esketve terjesztették háborúellenes vicceiket. Aztán egy kedves asszony egy pincérrel („nincsenek megesküdve" — suttogták a népek), egy hordár s trágárbeszédű, mázsás felesége, meg egy méltóságos asszony, akiről a házmester azt terjesztette, hogy „sötétben römizik" a barátaival. A harmadik emeletre ritkán mentem fel, idegenek maradtak. Érdekesebb volt lefelé. Az első emeleten egy göndör hajú, fekete fiatalember, afféle vagány, kislányálmaim első rebbenése. Néhány könnyű életű „hölgy". Steiner néni, a füzetes regényeivel. Őt gettóba vitték később, túlélte, de máshova költözött, bántotta, hogy mindig kérdezgették. A földszinten egy gyönyörű, kék szemű, formás lábú fiatalasszony, két gyerekkel: irigyeltem, ilyennek vágytam felnőttségemet. S a Hirt-féle kocsma! Mert kocsmánk is volt ám. Micsoda vigasság, kibámulni a második emeleti ablakból, nézni a kocsmai zűrzavart, a söröskocsik párolgó lovait, a tétova részegeket; micsoda borzongás, amikor éjszaka felhangzik egy-egy nyújtott üvöltés, s én futok az ablakhoz: véres üvegcserepek, a piszkos utcai lámpa fényénél emberi test körvonalai a földön, rendőr, mentőautó... Mesélek, jelen időben. Pedig ebből már semmi sincs. 1945 után új táblát festettek: a báró Kemény Zsigmond utcából ekkor lett Kemény Zsigmond utca. Néhányan lefokozásnak érezték, kevesellték. Nem a méltóságos asszony, az a pincében meghalt. Egy izgága, kicsi, sovány nő költözött a helyébe, használt tollaspongyolákat, strasszokat, magas sarkú sevrócipőt meg gyöngyös színházi táskákat árusított, s azt kiáltozta, be-bekukucskálva a lakások ajtaján: „Nincs többé úr, megszűntek a naccságák..." Húszéves koromig itt éltem. Gyermekkori képeimen alig van mosoly. Vagy csak olyan odaragasztott, mesterkélt, koravén. Alig vártam, hogy innen elmehessek. Akkor még nyűg volt az a bizonyos útravaló, hiába próbáltam a gyermekek naiv hitével odahagyni, esetleg drágakőre tüstént becserélni, nem sikerült. Még tizenhárom év kellett hozzá, a sors különös, árnyékban tartó kegye, hogy így oktasson szívlelni és viselni a terhet, mielőtt teljesedik a varázslat. Úgy látszik, anyámat mégis vonzotta a föld, saját fiatalságának természetes környezete. Takarékoskodott a koszton, villanyon, ruhán, a pénzt fillérenként számon tartotta. Apám mulatós, költekező ember volt, és változó szerencsével keresett. De nem lehetett olyan kevés, hogy abból ne kerüljön valami „dugiba". Mindannyiunkat meglepett, amikor hét-nyolc éves koromban anyám felült velünk a vonatra, titokzatos arccal letuszkolt a tárnoki állomáson, s tízperces séta után, drámai mozdulattal rámutatott egy fakerítéses házacskára: „Ez a mienk! Én vettem." Apám sírt a meghatottságtól, eszébe se jutott, hogy mégis ő kereste meg az árát. Én eleinte bizalmatlanul tekingettem körül, féltem bogártól, libától, lótól, mint minden, városba zárt gyerek. Azután úgy megszerettem ott, hogy télen is ábrándoztam róla. Emlékeim 1945-ig a legmaradandóbbak. Akkor, a harcok forgatagában ismeretlen tettesek föltörték, a bútorokat széthordták, a kerítést eltüzelték. Hiába igyekeztünk, a „tárnokligeti világ" elveszett. Anyám is belecsömörlött, én magam cserbenhagytam, már unalmas volt. De azért évekig agonizált ez a feltúrt idill. Kertje, gyümölcsfái ápolatlanul maradtak, szabadon burjánzott a gyom, a fű elvadult. Kínos kötelességből látogattuk meg egy-egy napra. Apám 1955-ben meghalt. A gyümölcs kukacosan, leszedetlenül ott rohadt a fán. Anyám eladta, potom áron a kétszáz négyszögölt, az ötször négyméteres kőházikóval. Azóta se jártam arra. Másutt nyaralok, a Velencei-tónál. De a vasútvonal (furcsa véletlen) ide is Tárnokon át vezet. Kinézek az ablakon: az állomás ugyanolyan. Még a kút is ott áll a kis indóház mellett. Csak éppen buszok szállítják a befelé igyekezőket. Nincs bátorságom leszállni, végigmenni a régi úton, megnézni, mi lett az „elveszett paradicsomból". Álljon csak úgy, ahogy fénykorában, nekem már mindörökre. 32