Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Lőrincz, a csigás góbé

PESTI PORTRÉK Lőrincz, a csigás góbé Fura ember ez a Lőrincz Béla. Rögtön azután, hogy leülünk a presszó egyik ablak melletti asztalához, és megrendeljük az ilyenkor szokásos kellékeket, úgy mint: kávét és hűsítőt, meg sem várja, hogy elmondjam, miről lenne szó, feltételekkel áll elő. Ha jól értem, azt kéri, ha egy mód van rá, úgy írjam meg randevúnk történetét, hogy a sírköves emberrel kezdődjék minden. Mi tagadás, némiképp meglepődöm a kérésén, mert ahhoz már hozzászoktam, hogy illetékes elvtársak megkövetelik, mi legyen meg mi ne legyen benne a nyomdába küldendő változatban, de ez a kikötés mégiscsak fura. Kérdezem is a magamkorú Volán-pilótát, miért akarja megszabni a feladatomat, mire megvonja a vállát, és azt feleli: „Unom a taxisokról szóló riportokat. Mindegyik a jattunkkal foglalkozik, pedig, hidd el, ez a legkevésbé fontos. Nézd, ha bízol bennem, nem jársz rosszul!" — ajánlja magát a figyelmembe, elárulva, hogy ő, bizony, készült a találkozónkra. Fejben összeállította a sztorijait, s hogy ne lógjanak a levegőben, mint Mohamed koporsója, magyarázatokkal, általánosítható tanulságokkal is megpróbál ellátni. Hát, beszélj, Béla! — buzdítom a szakállas fiatalembert, és felcsapom a noteszomat. „Kóricálok a városban, és szidom az utasokat, ahogyan azt általában tenni szoktam, ha messzi ívben elkerülik az autómat, amikor feltűnik egy cejgnadrágos ember. Az, hogy cejgnadrágban feszít, rosszat sejtet: az ilyen utas nem furikázni akar, hanem hazamenni. A legszívesebben rá is léptem volna a gázpedálra, de elkéstem. Ott áll az ajtó mellett, beveti magát, ami még unszimpatikusabbá tette; mit dobálja ez nekem magát, kérdeztem volna tőle, de udvariasság is van a világon. Meg hogy tudjad, amióta csak taxizom, senkit sem raktam ki a kocsiból. Lehet, hogy más kolléga sem csinált ilyet soha, de ha arra kérne bárki, esküdjek meg rá, inkább levagdosnám a kezem. Kimegyünk Kőbányára! — mondja a cejgnadrágos, s mivel már kezdett ránk sötétedni, gondoltam, előre kérem tőle a fuvardíjat, nehogy meglépjen nekem, mert a francnak van kedve a kuncsaft után rohangálni. Mindjárt jövök! Várjon meg! — szól be az ablakon a cejgnadrágos ember, aki úgy mászik ki a kocsiból, hogy szinte fel sem figyelek rá, mivel el vagyok foglalva a gondolataimmal. Ennek a fordulatnak meg végképp nem örülök, mert hogy őszinte legyek, a cejgnadrágosok általában nem szoktak visszajönni. Bármit mond, minden reménykeltőbb számomra, mint az, ha valaki nyeglén beszól az ablakon, hogy várjam meg, mert mindjárt jön. Mentem volna utána a házba, de visszafogtam magam, mert észrevettem, hogy csak egy bejárat van, nem tud elslisszolni a manuszom. Alig telik el tíz perc, jön ám az emberem, de úgy kinyalva, mint az a bizonyos Pista Jézus nevenapján. Hova lesz a fuvar? — kérdezem tőle, s hogy érezze, most már más a leányzó fekvése, kinyitom előtte a hátsó ajtót. Addig mellettem ült. Fontos tudnivaló kezdő taxisoknak: aki melletted ül, annak, ha rosszat forgat a fejében, meg kell fordulnia. De amíg beforog, van pár másodperced, megszervezheted a védelmet. Ha viszont mögéd ült, csak fohászkodhatsz az Istenhez, nehogy ráfaragj. Nem akarok dicsekedni, de elég jól kiismerem magam az emberi típusokban. Százból kilencvenkilencszer eltalálom, ki fog belém kötni, melyik meséli el élete eddigi folyását, és általában azt is megérzem, kinek kell majd felajánlanom a segítségemet. Honnan szereztem ezt a képességemet, a fene tudja! A mi családunkban még senki sem forgatta hivatásszerűen a kormányt; góbék volnánk, apám annak idején Aradról menekült Zalalövőre, ahogy mondogatni szokta: egy emberibb élet reményében. Amúgy hetedíziglen kályhásokból tevődött össze a Lőrincz família férfisága. Én is annak tanultam, de mostanában már nem mennek a szép, míves kivitelű kályhák, mindenhová a távfűtést vezetik be. Ami, nem vitás, kényelmes, tiszta meg minden, csak épp rideg. Nem tudom, észrevetted-e, de ha belépsz egy olyan lakásba, ahol kályhával fűtenek, ott barátságosabb a hangulat, mint a távfűtésesben. Szerettem volna az egész országban szép kályhákat és kandallókat építeni, mindegyiknek a frontjára bevésve a nevem, hadd lássák a vendégek, hogy ezek az emberek, akikhez eljöttek, olyan lakásban élnek, amelyben személyesen Lőrincz Béla épített kályhát, de mostanság ebből már nem lehet megélni. Elmentem én sok mindennek, ami épp adódott, meg valahogy rokonságban volt az épületgépészettel, de igazából egyikből sem tudtam eltartani a családot. Untam nagyon, hogy folyton görnyedt gerinccel kell járnom, mert kilóg az ülepem a nadrágból, de nem adódott semmiféle megoldás. Mígnem a sógorom, aki ebben a szakmában dolgozott, szólt: „Ülj rá egy kocsira. Próbáld ki a taxizást." Áldom is a nevét, bár előbb szólt volna, ez csak 1979-ben történt. Addigra túl voltam egy rosszul sikerült házasságon meg azon a naiv korszakomon, hogy elhiggyem: aki dolgozik, az boldogul. Nekem legalábbis nem volt szerencsém, még arra sem futotta, hogy lakást szerezzek, de most nem a tehetetlenségem a téma, hanem a taxizás. Szóval, elég hamar belerázódtam az újba, mert jó a természetem. Aránylag könnyen tudok mindenhez és mindenkihez alkalmazkodni. Pár hónap múlva már a testtartásom is ugyanolyan lezser volt, mint azoké, akik évtizedek óta nyomják a pedált. Csak egyvalamit nem vesz be a gyomrom. Az istennek nem tudom megérteni, hogy születhetnek olyan emberek a földre, akik azért szállnak be egy taxiba, hogy borsot törjenek a pilóta orra alá? Nem mintha a cejgnadrágos, aki sebtiben úriemberré avanzsált, végül is rossz emlékeket hagyott volna maga után. Épp ellenkezőleg! Bele az éjszakába! — adta ki az ukázt, és majd elröhintettem magam, mintha az imént nem is ő kért volna, hogy várakozzam rá. Nemcsak a külseje, a belseje is megváltozott. Mégis, hova gondolja? — adtam alá a lovat, arra számítva, hogy felsül, olyan kricsmiknek a nevét említi majd, amelyek aligha sorolhatók az éjszakai élet elitebb helyei közé. Majd meglátjuk — odázta el a választ, s hirtelen beszélhetnékje támadt. Kiderült, sírköves a manusz, aznap sokat dolgozott, és valahogy torkig van az egésszel. A gyásszal, a halállal, a temetői hangulattal; ha nem kapcsolódik ki, de jó alaposan, képtelen másnap újra mindent elölről kezdeni. Márpedig abból botrány lenne, mondta, mert két kuncsaftjának holnapra ígérte, hogy befejezi a sírkövüket. És ha becsapja őket, annak, ugye, híre megy, ő meg ezt nem engedheti meg magának. A sírköves pasas végül a Pipacsban kötött ki, de előtte tisztázta velem a korántsem piszkos anyagiakat. — Mennyi a napi bevételed? — kérdezte. Megmondtam. — És mennyi szokott lenni az összes jattod? Azt is megmondtam. Erre elővette a brifkóját, és átnyújtotta az így kiszámolt summát. Na, gondoltam, most zavartan megkér, hogy tartsak vele, menjek be vele a presszóba, de nem invitált. Tudod, akik szalmák, vagy hirtelen nagyobb suskához jutnak, és jódolgukban csak az hasít az agyukba, hogy belevágjanak az éjszakába, azok az utolsó pillanatban elbizonytalanodnak. Félnek, hogy remegni kezd a lábuk, s amitől még inkább tartanak, hogy kinézi őket a főpincér. De az én emberem határozottan ment befelé, és csak valamikor záróra tájt keveredett elő, tán megbocsátja nékem, ha elárulom: tök makszon. Különben se mentem volna be vele szívesen. Minek? Hogy egy részeg pasas mellett üldögéljek színjózanon, és megigyak öt kávét meg öt kólát, hogy aztán percenként járjak ki a mellékhelyiségbe? Vagy hallgassam a sztorijait? Jobban szeretek a kocsiban maradni és olvasgatni. Óriási a restanciám. Általában három-négy 14