Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - PESTI TÜKÖR

Vízellátás Erden Érd és környéke vízellátásának javítására leágazást építenek ki a budapesti vízvezetékrendszerből. A vezetéket a Duna alatt fektetik le a Csepel-szigettől Érd irányában. A 422 millió forintos beruházást már meg is kezdték a Fővárosi Vízművek kivitelezésében. Helyükre kerültek az első csövek Csepelszigeten, s e munkákkal összhangban a Duna másik partján a Vízépítő Vállalat kezelőépületeket, tárolókat, szivattyúházat épít az összeköttetés megteremtésére. Érd vízellátása jelenleg meglehetősen mostoha. Az ötvenezer lakosú kertváros, amely ezer szállal kapcsolódik Budapesthez, területének egyharmadán nincs vezetékes ivóvíz. Ahol van, nyaranta ott is gyakori a vízhiány. Ezen az áldatlan állapoton javít a nagyszabású beruházás. Első ütemként az év végére elkészülő vezetéken 10 ezer köbméterrel több víz jut naponta a városi hálózatba, így 24 ezer köbméter víz áll a fogyasztók rendelkezésére. 1990-re további 10 ezer köbméterrel nő a napi kapacitás, ami a regionális rendszerbe tartozó környező települések — Sóskút, Pusztazámor, Tárnok, Törökbálint, Budaörs-Törökugrató — vízellátásában is javulást eredményez. Ugyanakkor mód nyílik Érd vízvezetékhálózatának bővítésére, ezáltal újabb 15 ezer lakos jut vezetékes ivóvízhez. Pinczehelyi-kiállítás Néhány éve erős hangsúlyeltolódásokat figyelhetünk meg a kortárs magyar képzőművészetben, pontosabban a kiállítási gyakorlatban, értékkiválasztásban. Pár évvel ezelőtt, amikor Pinczehelyi Sándor pécsi grafikusművész a budapesti Stúdió Galériában bemutatkozott, valahogyan katalógusra sem futotta a rendező intézménynek. Most, az Ernst Múzeumban rendezett Pinczehelyikiállítás alkalmából reprezentatív katalógus látott napvilágot, majdnem másfél tucat színes reprodukcióval, igen részletes életrajzzal s szinte a műtárgylistát is pótló képaláírásokkal. Éppenséggel azzal is magyarázhatnánk ezt a változást, hogy Budapest után Pécsett, majd a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneumban is bemutatják képeit, a magyarázat azonban újabb kérdésekre ösztönözne. Hiszen Pinczehelyi öt évvel ezelőtt is kiváló művész volt, aki alkotóként is, kiállítószervezőként is új értékek létrehozásán fáradozott. A negyvenéves művész a Pécsi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1970-ben, ettől az évtől vett részt csoportos kiállításokon. Néhány kortársával együtt megalakította a Pécsi Műhelyt, elsősorban az aktuális külföldi törekvések — konceptuális művészet, akcióművészet, performence — honosítására törekedtek. Pinczehelyi világa már ebben az időszakban karakteres: tevékenysége középpontjába bizonyos jelképek vizsgálata került. PFZ — a sajátos mozaikszó számos grafikája címében felbukkant. PFZ-paprika, PFZ-hal, PFZ-kenyér jelent meg a lapokon, PFZ-paprika, 1981 azaz piros-fehér-zöldre színezett motívumok. Mellettük olyan közkeletű jelképek szerepeltek, mint az ötágú csillag, a sarló, kalapács, ezek együttese szokatlan összefüggésrendszerbe helyezve. Mai munkáit is ezeknek a jelképeknek a szerepeltetése határozza meg, mégis alapvetően mások, mint a korábbiak. Döntő változás, hogy a grafikusművész egyre inkább festőként, mégpedig meglehetősen nagyméretű vásznak alkotójaként jelenik meg. A fotó mint segédeszköz, kiindulási pont ma is jelen van művein, a hatást, azonban döntően a színre, a dekoratív tónusokra bízza. A korábbi keménység, szigorúság, objektivitás helyét a lágyság, játékosság, személyesség veszi át. Magam látványosnak, érdekesnek vélem e képeket, egy jelentős művész igen hosszú alkotóperiódusa lezárásának, a tárgykörben benne lévő utolsó lehetőségek kihasználásának. Pinczehelyi e műveiben ugyanis már nem a motívumok igazságára vagy annak a vélekedésnek a hitelére kérdez rá, amely bennünk él a jelképekről, inkább, kissé kesernyésen — vagy éppen a divatos törekvésekre kacsintva — mintha azt mondaná: bármilyen is „belül" ez a motívum, élvezetes dolog lefesteni. S ez is igaz lehet. P. Szabó Ernő Szamárköhögés Nyolc-tíz éves kisfiú. Legnagyobb problémája, hogy barátai kirekesztik a pingpongjátszmákból. És alakuló férfiassága. Éjszakánként bezárkózik a fürdőszobába a frissen lopott anatómiakönyvvel, és összehasonlító méréseket végez. Kishúga, a cserfesbájos kölyök, éjszakánként, talán bosszúból, még be-bepisil, és közben véleménye van a szüleiről, a nagyiról, a szomszéd bácsikról. A nagymama hites funkcionárius volt egykor, aztán már csak az a feladata marad, hogy május elsejéken az elárvult világháborús szirénát őrizze, miközben Hódító Pelle kalandjait olvassa. A mama szerelemre éhes fiatal nő, a papa köznapian gyáva igazgató. Szeretik és gyűlölik egymást, maradnának, és elmennének: el a házasságból, az országból, ha kell, akár sztepptáncosnak is. Persze együtt maradnak. Mindez: szinopszis egy középfajú tragikomédiához. Csakhogy a kisfiú először 1956. október 23-án éjszaka zárkózik a fürdőszobába, s a doktornéni csak valamikor november közepén vigasztalja meg. A kettő között lezajlott egy ellenforradalom. Pár éve igen nagy divatja támadt a magyar filmművészetben az ötvenes éveknek. Volt, aki „tanult marxistaként" mondta föl a leckét, úgy vélvén, hogy nevetve búcsúzhatunk belénk égett múltunktól. Volt, aki felnőtt csalódásait hazudta vissza gyerekkori élményeibe. Volt, aki elbújt egy csalimese bástyái mögé, onnan kacsintott ki, hiszen értjük mi már azt is, ami a sorok mögött van. Gárdos Péter, a Szamárköhögés rendezője majdnem abszolút következetességgel vállalja, hogy papucsos történelmet mondjon: egy zárt közösség szubjektív élménycserepeit, melyekből egy eszmény bukása csillan szomorúan. Hiszen a legritkább eset, hogy tudatosan megéljük, aminek részesei vagyunk, az, egyszersmind, történelem is. Még nehezebb aktív részt vállalnunk ebből a történelemből, felfognunk, hogy végiggondolni sem mert tetteink majd bekerülhetnek a nagy társadalmi összesítésbe. Ahogy a papa első lelkesedésében levelet írna Hruscsovnak és Eisenhowernak, hogy végre béke legyen már — de kitörése csak egy pizsamás sztepptáncig jut. Gárdos filmje vállalja, hogy a történések pillanatában általában nem látjuk át a helyzetet, nem vagyunk következményeket felmérő, tudatosan merész emberek. Mindez azonban nem változtat azon, hogy papucsbanházikabátban is teljesen átélői-részesei legyünk egy változáskezdeménynek. A film történelmet mond, és közben nem lép ki egy kisfiú történetéből. Nekem ez a „cserépmódszer" tisztességesebbnek és messzebbre vivőnek tűnik, mint a fordítottja, mely lépcsőházi bölcsességgel, egy történet ürügyén az önigazolható történelemre kacsint. B. G. Tettamanfi Béla rajzai Kiállítás a komáromi kisgalériában 1985. december 13 — 1986. január 10. 3