Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Boros Géza: Emlékek egy városról

Emlékek egy városról PETER HUTTON BUDAPEST-FILMJE „.. .Óvatosan kell csinálnom, ahogy a régi fényképészek... Egy biztos. Erről a városról bármit megfogalmazok, frivolnak hat. Vázlatosnak. Vagy maga is az? Igen, maga a város is az. És mégse. Ellenkezőleg. Hiába a szörnyeteg ragyogás, New York egyetlen gyertyaláng. Ez áll a kéziratban is: »New York magában égő gyertyaszál«." (Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal, 1977) Egy harmincas éveiben járó fiatalember érkezett 1984 telén Budapestre — Peter Hutton, neves New York-i avantgárd filmes —, hogy filmet készítsen a városról. A 16 milliméteres fekete-fehér némafilmek alkotója korábbi munkáiban hasonló „városszimfóniákat" készített, melyek — saját szavaival — „egy naplóvá állnak össze, melynek nincsenek önéletrajzi elemei". Filmcímei jelzik kamerája útvonalát: Július San Franciscóban (\91\), New York elalvás előtt (1972), Az ázsia zene képei (1973), Firenze (1976), Bostoni tűz (1978), New York-portré (1979-83), A tengernél, Berlin (1982). A film közvetlen előzménye Huttonnak Bódy Gáborral való találkozása, aki Budapestre hívta, hogy működjön közre az Infermentál — a Bódy által kezdeményezett nemzetközi hangos videofolyóirat — szerkesztésében. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Hutton dokumentumfilmet készítsen Budapestről a Balázs Béla Stúdióban. Az elkészült film végül is — számtalan változtatással, kísérőzenével — az 1986-os Magyar Filmszemlén került a közönség elé, nemrégiben pedig bemutatta a televízió. A hivatalos változat társalkotóként, producerként jegyzi Mész Andrást, a Balázs Béla Stúdió fiatal dokumentumfilmesét, aki végigkalauzolta a rendező-operatőrt a városon, és — jóváhagyásával — megvágta a BBS verzióját (a szerző rendelkezik egy saját verzióval). Segítők nélkül, kettesben, egy szál kamerával és egy halom hivatalos engedéllyel felvértezve vágtak neki a négy téli hónapban Budapestnek — s az útnak szokatlanul személyes, poétikus filmvallomás lett a végeredménye: Emlékek egy városról. Építészettörténeti könyvek képanyagán figyelhető meg — ha jobban megnézzük —, hogy valójában milyen nyomasztóan hat egy város emberek nélkül. Az épületeket ugyanis — rendszerint — úgy fényképezik, hogy lehetőleg semmi zavaró ne legyen a képen (az emberi alak vonná magára leginkább a figyelmünket). Hutton Budapestje is csaknem üres — Eugéne Atget néptelen városfotóit juttatja eszünkbe, aki a századelőn Párizs ódon utcáit, pusztuló peremvidékét mentette át az utókor számára retusálatlan felvételein. Egyenlő hosszúságú, egymástól elsötétedéssel elválasztott, állóképeken követik egymást a huszonöt perces film nehezen meghatározható helyszínei: kopár tűzfalak, omladozó régi gyárépületek, aládúcolt kapualjak, elhagyatott békebeli szállodák, használaton kívüli toronyépítmények... Minden kopott és kietlen. Még a város büszkeségei, a Duna-hidak is — amint alulról filmezi őket — komor ívként magasodnak a piszkosszürke víz felett. Az ember jelenlétére olykor csupán néma jelek utalnak: fényképek egy kirakatban, az ötvenes évekből itt maradt, elhanyagolt szobormonstrumok, falfirkák, lövedéknyomok a falban. A mozgás a képen lehető legkevesebbre korlátozódik: zászlók libbennek meg a szélcsendben, fényreklámok villannak fel az éjszakában, a képbe bemozdul egy villamos. Az erős ellenfények, a pislákoló neonok, a télutó bágyadt napsütése, a falra vetülő fény-árnyék játék adja a képek belső ritmusát, melynek tónusát fokozza Másik János időtlen szintetizátormuzsikája. Hutton csak azokat a pontokat jelöli be Budapest-térképén, amelyek a letűnt világot idézik, túlmutatnak önmagukon, valamiképpen valószerűtlenek, álomszerűek. Van ebben a megközelítésben valami szürreális — ahogy a szürrealisták is összeállították Párizs-térképüket, megjelölve azokat a helyeket, ahová „érdemes" elzarándokolni. Következetesen kerül minden jelenre utaló részletet — a turistacsalogató látványosságokat éppúgy, mint a modern lakótelepeket. Ugyanígy idegen tőle napjaink divatos nosztalgiája, hidegen hagyják az emlékezés kulisszái: a Duna-korzó új, vagy a Nagykörút „eredeti" eklektikája, melyet a késő romantikus angol festő, Walter Crane „hatalmas gipsz spanyolfalnak" nevezett itt jártakor, 1901-ben. Látásmódja különbözik a korai avantgárd városfilmek alkotóinak jövőre irányúló szemléletétől is — filmjének nem a dinamikus nagyváros a színtere, hanem a városnak azok a töredezett szegletei, amelyekben mintegy megállt az idő; megszoktuk, hozzátartoznak a jelenünkhöz, s fel sem tűnik a bennük megkövült, a velünk élő történelem — nem vesszük észre mielőtt végképp eltűnnének. Roger Garaudy — az időben minden irányban való szabad mozgás lehetőségére utalva — jegyezte meg, hogy „a film térszerűvé tette az időt". Hutton filmjében minden egyirányú, a múltra utal — a jelent is múltként szemléli. Síkban értelmezi az időt — azonos intenzitású állóképei a fényképhez közelítenek — mintha fényképalbumot lapozna végig a szemünk előtt. A mozgóképnek ez a statikus felfogása különösen megrendítő erejű, amikor — kivételesen — emberi arcok tűnnek fel a filmvásznon. Öreg guberálók néznek velünk szembe, állva alvó ingá-28